Tóth János Benjamin írása
Gondolatok egy kortárstól.
Segítséget kérni sokkal nehezebb, mint azt elsőre gondolnánk. Általában azért nem fordulunk szakemberhez, mert szégyelljük a problémáinkat felvállalni, vagy éppen nem ismerjük fel magát a problémát, vagy éppen nem tudjuk kitől kérjünk segítséget. Amikor adott egy akadály, de úgy érezzük, hogy egyedül képtelenek vagyunk megoldani, elfáradtunk, nehézségbe ütköztünk egy ismerős, egy baráttal való társalgás enyhíthet a súlyokon, azonban vannak olyan helyzetek, amikor ez nem elég. Mi is lehetünk felelősek barátainkért, adhatunk tanácsokat, támogathatjuk őket nehéz időszakokban, illetve bátoríthatjuk, hogy igenis kérhet szakembertől segítséget bélyegek nélkül.
Kamasz koromban számtalanszor tapasztaltam, hogy megfelelő háló hiányában (pedagógusok túlterheltsége, szakember hiány, nem kidolgozott programok),- amit csak a későbbi tanulmányaimban tudatosítottam- mennyi olyan szituációba keveredtem, keveredtünk kezdve az egyszerű szóváltások, konfliktusos helyzetekén át a fizikai abúzuson keresztül a súlyosabb esetekig, amelyeket, ha megfelelő tapasztalattal, tudással rendelkeztünk volna, úgy gondolom számtalan szélsőséges esetet kiküszöbölhettünk volna. Az iskolai bántalmazások, traumák egész életünkben elkísérhetnek, ezek azok, amikről senkinek nem beszélhettünk, mert féltünk a következményektől, ezek az erős hatások, olyan későbbi problémákat okozhatnak, amit már az idő haladtával egyre nehezebb lesz feloldani. Éppen ezért ezt szükséges megelőzni. A cél nagyon messze van, de az első lépések lehetnek a segítői szakmák népszerűsítése a kamaszkorúak körében, sztereotípiák, bélyegek csökkentése, eltörlése. A fiatalok bevonása a megoldásokba. Empátia erősítése, fontosságának kiemelése. Társadalmi tudatosság, felelősségvállalás. Önismeret.
Természetesen ezek a valós problémák felismerése nem manapság kezdődtek el, rengetegen próbálkoztak, próbálkoznak az ifjúságot tanítani ezekre a képességekre, számtalan olyan program van, amik ezt segítik elő. – Többek között a kortárs segítő csoportok, a különböző segítő táborok (Damján tábor, Ágota tábora) ahová minden évben rengeteg fiatal önkéntest várnak, a szeretet szolgálatok tevékenységeiben is sok diákkorú részt vesz. – Mind azt mutatják, hogy van hajlandóság a fiatalokban a társadalmi felelőségvállalásra, azonban ez még mindig nincs benne úgymond a „köznyelvben”. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, hiszen mindkét szülőm emberekkel foglalkozik, így már gyerekkorunkban megtapasztaltuk a professzionális segítés miben létét. Ez adott löketet nekem is, hogy társadalomtudományokat hallgassak az egyetemen. Azonban, azt éreztem a korcsoportommal való beszélgetésekkor, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy mi is ez az egész, mi a különbség egy terápia, és egy egyéni esetkezelés között, a különféle csoportfoglalkozások, szakemberek sokszínűsége között, mit csinál egy szociológus, szociális munkás, pszichológus, mi a mentálhigiénés, és még sorolhatnám. Többek között ez is motivál, hogy megismertessem a környezetemmel ennek fontosságát.
Összegezvén a leírtakat, azt gondolom, hogy népszerűsíteni kell a segítség kérését, ismertetni a segítői szakmák különféle ágait, elérhetőségeket adni, hogy az adott problémával kihez fordulhatnak segítségért. És merjünk beszélni!
„A békességhez (…) kell egymás tisztelete, nem sok, de egy kicsi kell. Meg a magunk tisztelete. Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk kik vagyunk.” /Esterházy Péter/