Beküldve:

Miért coach, miért mediátor?

Mácsik Mónika írása

Piackutatást végeztem így néhány szívemnek kedves családtagnak, barátnak, kollégának, ismerősnek elküldtem egy 13 kérdésből álló kérdőívet. Elsősorban arra kerestem a választ, hogy mennyire ismert ez a két fogalom (coaching, mediáció), illetve, hogy milyen gondolatok, érzések fogalmazódnak ezzel kapcsolatban a kérdőívet kitöltők fejében.

Szeretném veletek megosztani tapasztalataimat.

Első, amit elmondanék, hogy mennyire jó érzés volt látni, a nagy létszámú kitöltést. (30-ból 21 válasz érkezett) amiért ezúton is nagyon hálás vagyok, köszönet érte Nektek!!! Nagyon-nagyon jó érzés megélni, hogy időt szántatok a kérdőívre!

A válaszadók közel 67%-a ismeri a coaching fogalmát, és 52% van tisztában azzal, hogy mit csinál egy mediátor. Arra gondoltam, kicsit feltornászom ezeket a százalékokat és megosztom veletek én magam mikor venném igénybe e két szolgáltatást, remélve, hogy ez segít jobban szemléltetni a két fogalom lényegét.

Személy szerint én coachhoz fordulnék, ha úgy érzeném, hogy már kb. fél éve nem tudok megbirkózni egy döntéssel, ha már annyira feszítene ez a döntési helyzet, hogy már aludni sem tudnék, és a munkámban is zavarna. Amikor már annyira beszűkülne a gondolkodásom, hogy érezném, ugyan azokat a köröket futom csak magamban, így jó volna egy tőlem független gondolkodás, aki egy másik nézőpontot tud adni egy gondolatmenetben. Lehet ilyen döntési helyzet, például egy párkapcsolati probléma, munkahelyi dilemma, önismereti kérdés, kommunikációs nehézség, vagy csak azt érzeném, hogy hiányzik valami az életemből. Nem pszichológushoz, vagy terápiába mennék, mert nem a múlt feldolgozásával szeretnék foglalkozni, hanem a jelenre és a jövőre koncentrálva szeretném a saját válaszaimat megtalálni a coach segítségével. Aztán elképzelhető, hogy olyan problémára lelnék, hogy a coach maga javasolja a pszichológust, de mivel nekem csak egy megoldandó problémám van, így úgy gondolom, hogy egy maximum 10 alkalmas találkozás megoldás lehet számomra.

Mediátorhoz akkor mennék, ha egy olyan konfliktusban lennék (bárkivel) – legyen az egy párkapcsolat, barát, férj, kolléga, szomszéd, kamasz gyerek – ahol már az észérvek régen nem hallatszanak meg, amikor már csak a saját érdekeit próbálja mindkét fél képviselni, és nem halljuk meg egymást, vagy amikor már csak arra tudunk gondolni, hogy biztosan bántani akarja egyik a másikat a mondataival. Mediátorhoz mennék, mert tudom, hogy fontos számomra a kapcsolat, mert az illetőt kedvelem, szeretem, vagy fontos nekem, vagy mert közös gyerekek miatt egy életre össze vagyunk kötve, vagy mert együtt kell dolgozunk hosszú távon és mindenképpen megoldást kell találni az együttműködésre. Ezekben az esetekben egy független, semleges, pártatlan harmadik személy tud közvetíteni közöttünk, hogy visszataláljunk a konfliktus valódi okához, hogy képessé váljunk kifejezni saját érzéseinket, szükségleteinket, érdekeinket úgy hogy az meghallgatásra találjon, és olyan megállapodás szülessen a végén, ami mindkettőnk megelégedésére szolgál.

Szóval, ha úgy érzed, hónapok-évek mennek el az életedből egy döntés meghozatalával, vagy néhány külső-belső konfliktus megoldására, akkor szerintem ne habozz igénybe venni egy coachot, vagy mediátort, mert bár pillanatnyilag soknak tűnik azaz összeg, amit alkalmanként ki kell fizetni, de számtalan álmatlan éjszakától, aggodalomtól, dühtől, stressztől menthet meg úgy, hogy tudod, nem terápiába jársz, nem kell megküzdeni komolyabb lelki folyamatokkal, csak annyival, ami a jelen helyzet megkíván, és tudod nem töltesz vele éveket, hiszen, maximum 10 alkalom.

Milyen legyen egy jó coach/mediátor?

  • empatikus, megbízható, határozott,
  • fiatalos, dinamikus, magabiztos,
  • szimpatikus, időben rugalmas,
  • nyitott, türelmes, tapasztalt,
  • hiteles, elfogadó,
  • árban elérhető, szakmailag képzett és még sorolhatnánk, hiszen mindenkinek más és más az igénye.

Véleményem szerint a felsoroltak mind nagyon fontos külső-belső tényezők, de ami a legfontosabb, hogy legyen meg a kliens és coach/mediátor közötti jó értelemben vett kémia, szimpátia, ami alapja egy hatékony együttműködésnek.

És mi az, amit hozhat egy jó coaching, vagy mediáció?

  • békét,
  • kölcsönös megértést,
  • tisztább kommunikációt,
  • szemléletváltást a hozott témában,
  • új élethelyzetet,
  • egy elakadáson való továbblépést,
  • döntést,
  • önismeretet,
  • nyugodtabb éjszakákat.

És a hozott témáktól függően még sorolhatnánk… 🙂

Így ha úgy érzed,

„úgy sem tud segíteni”

„majd én azt tudom”

„úgy sem értene meg”

„hosszú lenne elmagyarázni”

Akkor tudd, hogy létezik két olyan szakma, mely nem helyetted, hanem veled együtt segít megoldani azt a kérdést, amivel felkerested, biztonságos légkört teremtve megértéssel, empátiával meghallgat és odafigyel rád, kölcsönös megértést, és békét hozhat az életedben és nem kell éveket várni a megoldás megtalálását hozó megkönnyebbülés érzésére.

Beküldve:

Mire van szükségem?

Mácsik Mónika írása

Életünk során személyes és társas konfliktusaink jelentős része abból adódik, hogy mi magunk számára sem vagyunk képesek megfogalmazni, hogy voltaképpen mire is van szükségünk, mik a vágyaink és elképzeléseink. Éveken keresztül elvárjuk társunktól, szüleinktől, testvérünktől, barátainktól, főnökeinktől, hogy találják ki és valósítsák meg azokat. És ha véletlenül ez sikertelen lenne, akkor hopp már is ott van a konfliktus.

Ismerős a helyzet,

amikor kinyitod a hűtőt pedig nem is vagy éhes és felfalod az egész tábla csokoládét, amit ott találsz?

amikor egy anya kétségbeesésében a kiabálást választja a gyerekeivel egy probléma megoldására?

amikor egy férj házasságának egy nehéz időszakában a félrelépést választja?

Vajon a fenti helyzetekben megfogalmazódik-e bennük valójában, hogy mire volna igazán szükségük?

Tényleg megkívántam a csokoládét, vagy kényeztetésre vágyom?

Tényleg a koszos ruha helye a fontos, vagy a férjem segítsége hiányzik a gyereknevelésben?

Tényleg csak az alkalmi sexre vágyom, vagy magányos vagyok a házasságomban?

Szükségleteink, vágyaink felismerése, megfogalmazása és kimondásának képessége rendkívül nagy erővel hat saját magunk és társas környezetünk számára, hiszen megkímél minket és őket számtalan parttalan vitától, és konfliktustól.

Senki, de senki nem született gondolatolvasóként még mi sem, ezzel a felismeréssel érdemes magunkba fordulni és látni másokat. Feltérképezni azt, hogy egy adott helyzetben, mi magunk, hogy vagyunk (félünk, dühöngünk, vagy boldogok vagyunk, stb.).  Ezután azt felismerni mi a szükségletünk, szándékunk, vágyunk, kérésünk (megoldást találni, bántani, felelősséget vállalni, stb.). És ha mindezt megfelelően én üzenetekkel kommunikálni is tudjuk, akkor valójában adtunk magunk és környezetünk számára is egy kulcsot ahhoz, hogy megértésre találjunk.

Bátran beismerni és felvállalni magunk számára, hogy ma éppen nem vagyunk jól, nagyon nagy dolog, és ha ezzel tisztában vagyunk, tudjuk, akkor és ott nehezebben fog menni minden.  Talán akkor nem kezdünk bele olyan dolgokba, ami nem kötelező, vagy tisztán látjuk, hogy az adott helyzetben nem fogunk 100%-ot nyújtani, így megkíméljük magunkat az eredménytelenségből adódó szégyenérzettől, vagy az éppen elénk bukkanó személyt egy konfliktustól.

Tudom, nem könnyű feladat felismerni saját érzéseinket, szükségleteinket, ehhez szükségünk van saját érzéseink elfogadására, saját magunk szeretetére, ismeretére…

Hogy ebben mi, vagy ki segíthet?

Önmagunkra való odafigyelés, megértés és türelem. És jól képzett szakemberek: mediátor, coach, tréner, terapeuta.

Beküldve:

A nyuszika, a projekció, a projektív identifikáció

Tóth András írása

Párterápiák során – de ha őszinte vagyok a saját életemben is – gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a kapcsolatokban az egyik vagy másik fél közöl vagy tulajdonít valamit, amit a terápiás szabályok szerint végig kell hallgatni egymástól, a figyelő fél pedig, mintha darázs csípné meg úgy reagál és utasítja el azt, amit hall, mondva, hogy: „ez nem is én vagyok, akiről beszélsz!”

Ismerik a viccet, hogy a nyuszika elmegy a medvéhez, hogy elkérje a fűnyírót. Miközben megy, morfondírozik magában, hogy ez a bunkó medve nem fogja odeadni a fűnyírót. Azért mégis megy tovább, hogy elkérje, de mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy ismeri jól, ez a szemét medve nem fogja odaadni a fűnyírót.

Azért csak megy tovább, de egyre feszültebb és idegesebb, sőt dühös lesz, míg végül megérkezik a medvéhez, bekopog, kijön a medve és a nyuszika hirtelen rákiált a medvére: „Tudod, hogy kinek kell a hülye fűnyíród te bunkó medve!” és sarkon fordulva elfut.

A vicc elcsépelt és talán már sokat vesztett a patinájából és talán fel lehetne dobni egy kis trágársággal, mégis valami fontosat üzen nekünk. Kapcsolatainkban sokszor vagyunk olyanok, mint a vicc nyuszikája.

Most pedig jöjjön egy kis szakmai ismeret, hogy a viccet feldobjuk egy kicsit és talán közelebb kerülünk a projekció és a projektív identifikáció fogalmához.

A projekció jelentése szó szerinti fordításban „vetület” „vetítés” egy lélektani jelenség, amit egyszerűen úgy szoktunk megnevezni, hogy kivetítés. A pszichoanalízis terminológiájában arra vonatkozik, hogy saját elfogadhatatlan tudattartalmainkat „átruházzuk” valaki másra, amikor saját vágyainkat kivetítjük másba. Ez egy olyan elhárító mechanizmus, amellyel az emberek úgy védik meg magukat saját nemkívánatos tulajdonságaik, érzéseink, szándékaik tudatosulásától, hogy másoknak tulajdonítják azokat.  Úgy is mondhatnánk, hogy a saját hibánkat, elfojtott, vagy fel nem ismert érzéseit a másokra vetítjük ki vagy másokban véljük megtalálni. Attól idegenkedünk a másik emberben, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Ha elrugaszkodunk a szakmától, akkor bibliából vett közmondással azt is mondhatnánk: „más szemében a szálkát, de sajátjában a gerendát sem veszi észre”.

A projekciótól átitatott énkép olyan világot hoz létre, amelybe az ember nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is teljesen beágyazódik, bizonyos mértékben össze is olvad vele. Ennek a világnak sohasem az ura, hanem csak egy része.

Például az éretlen szerelem a projekció révén erősen idealizál és, ahogy mondják “vakká tesz” a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a másik valódi egyéniségét szeretik, hanem a róla alkotott idealizált, mégis nem egészen valós képet.

Ha egy anya a maga tekintélyével, autoritásával azt mondja a kis gyerekének egy lényről, hogy “csúnya, szőrös állat” a projekciós mezőben a gyerek ezt belsővé teszi még akkor is, ha értelmével később ezt elutasítja.

A saját szülővel való megoldatlan problémák, az önértékelési zavarok, vagy a pár két tagja közt fennálló érzelmi szakadék gyakran projekciót hívhat elő.

Miután kicsit megismerkedtünk a projekció fogalmával folytassuk egy másik bonyolult fogalom megértésével a projektív identifikációval.

A fogalom Melanie Kleintől származik, aki a „tárgykapcsolati” elmélete során alkotta meg.  A projektív identifikáció gyakran előkerül, ha terápiáról beszélünk. Ilyenkor a terapeuta olyan érzést él meg, amely valójában nem is hozzá, hanem a klienshez tartozik, aki viszont az adott érzést – valamilyen okból – nem éli meg, és azt „belehelyezi” a terapeutába. Ez a dinamizmus nem csak a terápiás kapcsolatban ismerős, hanem sokféle élethelyzetben megtörténhet velünk: családunkban, munkahelyünkön vagy gyermekekkel foglalkozva is akaratlanul átérezhetjük, amit a másik érez. A szakmai jegyzetekben azt olvassuk, hogy a „projektív identifikáció egy pszichológiai folyamat, amely egyszerre egy elhárító, énvédő mechanizmus, egy kommunikációs eszköz, a tárgyi kapcsolat primitív formája és a pszichológiai változások egy útja.

A projektív identifikáció funkciói már csecsemőkorban kialakulnak. A csecsemő közvetlen környezetével kísérletezik, majd tapasztalatai alapján alakul ki, hogyan fog később kommunikálni.”

Megpróbálom ezt példákkal ezt érzékeltetni. Vegyünk egy szülőt. Lehetünk mi magunk is. Néha „meg tudnánk ölni” a lusta gyerekünket, mert nem csinálta meg a házi feladatot, vagy kerüli az iskolát. Mégis ki mérges kire? Lehet, hogy a gyerek nem tudja kifejezni a szülője iránti haragját, ezt áthelyezi a szülőbe és a szülő lesz dühös, haragos. A feszültség, a düh pedig egyre nő a szülőben, de lehet, hogy nem is tudja miért mérges a gyerekére.

Tulajdonképpen egyfolytában mások érzéseinek a befogadói vagyunk.

Ha szülőként, oktatóként és terapeutaként folyamatos elégedetlenséget élünk meg – még akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek, és nem felelhetünk meg mindenkinek –, akkor könnyen lehet, hogy gyermekünk, tanítványunk, kliensünk saját elégtelenségérzetét vetítette belénk.

Már az is nagy fejlődés számunkra, ha felismerjük saját és ránk irányuló projekciókat és, hogy mikor kerülünk abba a helyzetbe, hogy mi hozzuk saját projekcióinkkal hátrányos helyzetbe magunkat.

Köszönjük nyuszika és persze bunkó medve!

Beküldve:

Édesanyám, és a Lánya

Mácsik Mónika írása

Furcsa KAPCSOLAT a miénk. Bármennyire függetlennek és egészen más embernek érzem magam, mégis a mai napig a lelkem, a szívem egy darabját valahogy még mindig a markában tartja. Pontosan tudja, mit, és mikor kell mondania ahhoz, hogy egy jó adag lelkiismeret furdalást zúdítson a nyakamba. Pedig, minden szerénység nélkül mondhatom, nem vagyok rossz lánya az anyukámnak. És természetesen ennek ellenkezőjét sem gondolom. Rég óta érzem, hogy ez amolyan FIGYELEMFELHÍVÓ szurka-piszka lehet a részéről, csak közben fogalma sincs, hogy időnként mit okoznak a mondatai bennem.

Barátnőmnek sokszor mondogatom, majd ha „öreglányok” leszünk, és én a negyven éves fiaimat képes leszek megríkatni, vagy úgy szíven ütni, ahogyan azt én szoktam kapni időnként, egy péklapáttal térítsen helyre, vagy legalább emlékeztessen, hogy ez nekem mennyire rosszul esett annak idején.

Kislányként, tinédzserként bennem megfogalmazódott (kimondatlan) kérdések felnőtt nőként/anyaként válaszra találtak. Miért volt fáradt mindig? Miért nem tudott sokszor mosolyogni, ha valami vicceset mondtam? Miért nem tudott önfeledten játszani velem ezer teendője mellett? Miért láttam könnyesnek a szemét, ha azt hitte nem látja senki? Miért fájt neki, amikor elfelejtettük anyák napján megköszönteni? Megértettem, miért nem örült a konyhai felszerelésnek karácsonyra és, hogy miért voltak olyan napok, amikor a fal felé fordulva feküdt hosszú órákon keresztül, és olyan nagyon nehezére esett kikelni az ágyból.. és megértettem, miért RAGASZKODOTT annyira a saját anyukájához, miközben, a felét nem kapta vissza annak, amit Ő maga ADOTT.

Mikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy rálássunk a saját életünkre, mikor már a realitás szemüvegén keresztül látjuk a szüleinket, akkor jó esélyünk van felismerni, hogy ők is csak annyit tudnak adni magukból, amit (jó esetben) a szüleiktől láttak, vagy amit felnőttként önnön erejükből megtanultak. Annál azonban nem többet! Így óhatatlanul elkövetik a saját maguk hibáit, óhatatlanul sebeznek meg bennünket, sokszor „MARADANDÓ” lelki terheket raknak ránk, amit, ha szerencsénk van felnőttként meg tudunk fogalmazni, és ki tudunk gyógyulni belőle, vagy ha nem, jó eséllyel tovább „örökítjük” saját gyermekeinkre.

Az otthonról hozott minta, persze FELMENTHETI szüleinket egy bizonyos szintig, és magunkat is, azonban látnunk kell, ha „egészséges” lelkű emberként, akarunk élni, és a gyerekeink „lelki puttonyát” sem akarjuk telepakolni újabb és újabb terhekkel, akkor túl kell tudni látni/ túl kell tudni nőni szüleinken, és időnként saját magunkon is.

A szülő és a gyerek mindig TÜKRE lesz egymásnak. Azonban időnként érdemes használni ezt a tükröt, még ha fáj is, mert mindkettőnek megvan a maga IGAZSÁGA. A szülő bölcsessége, a gyerek naivsága mindig hordozhat olyan értékes felismeréseket/tartalmat, amit meghallva többek lehetünk.

Teljes szívemből SZERETEM anyukámat, és bár tudom, soha sem leszek olyan lánya, mint amilyet elképzelt magának, és azt is tudom, hogy mennyi mindent csinálhatott volna másképp, mégis őszintén TISZTELEM azt, amiből ő építkezett.  Messze túlmutat azon, amit a saját szüleitől kapott, így mindenképpen csak hálás lehetek azért, amilyen emberré LETTEM.

Beküldve:

Miért fontos az ÖNISMERET?

Mácsik Mónika írása

A válasz egyszerű is lehet, ha csak abból a személyes igényünkből indulunk ki, hogy hogyan várhatjuk el másoktól az elfogadást, a megbecsülést, a szeretve érzését, azt, hogy igazán ISMERJEN bennünket, ha mi saját magunk sem vagyunk tisztában ÖNMAGUNKKAL.

De mi is az ÖNISMERET? „Az önismeret a pszichológiában gyakran használt kifejezés, amely alatt azt értjük, hogy az egyén ismeri saját személyiségének összetevőit, határait és lehetőségeit, betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, és helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását.” [1]

Gondoljunk csak bele, elegendő azt tudnom magamról, hogy mi a kedvenc színem, hogy mi a kedvenc ételem, és hogy milyen zenéket szeretek? Ugye nem! Ez mind hasznos információ magunkról, de csak egy felszíni ismeret a képességeinkről, céljainkról, adottságainkról érdeklődési körünkről. Semmi képen nem ad elegendő információt sem magunk, sem a környezetünknek számára. Nem ad információt arról, hogy milyen vágyak éltetnek, milyen belső motivációk hajtanak, melyek azok a múltbéli történések, amik befolyásolják jelenbéli viselkedésünket, dolgokról kialakított érzéseinket, véleményeinket.

Tisztában lenni magunkkal annyit tesz, hogy tudjuk például alkoholista apa mellett felnőve, milyen démonokkal kell megküzdenünk felnőttként. Vagy megérteni elvált szülők gyermekeként miért olyan nehéz tartós párkapcsolatban élnünk. Vagy egykeként felnőve miért olyan nehéz megosztanunk dolgainkat. És még számtalan hasonló összefüggés, mely a lelkünk mélyén található, és hatással van minden jelenben történő és jövőbeli cselekedeteinkre, kapcsolatainkra.

Az önismeret fejleszthető, számos online önismereti teszt elérhető, annak megismerésére, milyen személyiség típusba tartozom, mi a szeret nyelvem, milyen motiváló erők hajtanak, és még sorolhatnánk. Mélyebb önismeret céljából rendelkezésre állnak az egyéni, vagy csoportos önismereti tanfolyamok, csoportok, pszichodráma, művészet, és táncterápiák, melyek segítségével mélyebb önismeretre tehetünk szert.

„A sikeres önismereti munkához elengedhetetlen önmagunk szeretetteljes elfogadása; a cselekedeteinkért való felelősségvállalás; az önmagunkhoz való őszinteség és az empátia, azaz a másik személy irányában kialakított beleérző, megértő viszonyulás.” [2]

Negyven éves,háromgyermekes anyaként a tapasztalatom az, hogy megfelelő önismeret nélkül – legyen az tudatos fejlődés, vagy az életkorunkból fakadó – féllábú óriásként állunk a világban. Az élet különböző szépségeit, örömeit, valamint kihívásait, nehézségeit, saját magunk ismerete és elfogadása nélkül nehezebb megélnünk.

Éppen ezért, miért ne edzhetnénk úgy a lelkünket és személyiségünket, mint ahogy a testünket szoktuk?

Idézett forrásmunkák

  1. Katalin, K. D. (1998). Bevezetés a pszichológiába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
  2. Langer Katalin (2008): Karriertervezés – személyiségmarketing, Szent István Egyetem, Gödöllő.
Beküldve:

Ne félj, érezd az érzést!

Mácsik Mónika írása

Ahogy itt ülök a monitor előtt és azon töprengek, a milliónyi elképzelés közül melyiket kellene éppen papírra vetnem és közben egyre csak azon gondolkodom, hogy vajon mit szólnak, éreznek majd a szeretteim, ha egyszer végre kezükbe vehetik egy írásomat…. Milyen önző dolog mindjárt ezzel kezdeni, NEM? Mindjárt így az elején szeretném begyűjteni az elismerő szavakat, miközben pontosan tudom, hogy mindenki mást és mást gondol majd.

Lesz, akinek nem tetszik, lesz, ki végig sem olvassa, vagy csak az irántam érzett szeretete olvastatja végig, és majd feszengve mondja..”Ó igen, van benned tehetség!” Bevallom, várom már ezeket a perceket, mert szeretem megkavarni kicsit az állóvizet, szeretem az embereket olyan helyzetbe hozni, mikor mérlegre kell tenniük az őszinteségüket a jó modorral szemben. Kicsit megpiszkálni azokat az érzéseket, amiket inkább parkoló pályára teszünk, csak hogy ne fájjon, vagy, hogy megkíméljük magunkat a kellemetlenségektől. Pedig hát, még is miért élünk, ha nem az érzéseinkért? Ha nem azért, hogy érezzük, hogy az érzéseink által ÉLÜNK?!

Zombiként végig élni egy emberöltőt… NEM érezni, NEM bele nézni a másik szemébe, NEM belemondani, hogy „Most olyan nagyon szeretlek!”, hogy szinte szétvet az érzés, vagy NEM elmondani „Annyira elegem van belőled, hogy látni nem bírlak!”. Pedig ezek legtöbbször pillanatnyi érzések csupán, vagy hosszabb ideig is eltarthatnak, de nem ÖRÖKKÉ! Egy örökké tartó szeretet, gyűlölet, a lélek egy fájdalma is csak úgy fenntartható, ha azt folyamatosan tápláljuk, HA nem etetjük, előbb-utóbb elhal, elhalványul, megkopik.

Én személy szerint szeretem az érzéseket, szeretem érezni, hogy érzek, legyen az jó, vagy rossz, érezzék azt irántam, vagy én érezzem valaki iránt, MINDEGY! Csak ÉREZZEM! Semmi sem rosszabb a közönynél, semmi sem bántóbb annál, ha csak legyintenek rám, és már szóra sem méltatnak. Így én azt mondom, hogy bárki bármit is érezzen irántam, az JÓ, mert így-vagy úgy, de számítok NEKI, hatással vagyok rá.

Most például elbizonytalanodtam, vajon érdekel-e bárit is, hogy én mit gondolok a saját érzéseimről, vajon, elindít bárkiben bármit, ha elolvassa, hogy ÉN mit gondolok az érzésekről általában? Ki tudja?

Valamiért úgy érzem, írnom kell, úgy érzem, el kell mondanom Nektek, hogy tudjátok Ti is, tudja az is, aki fél érezni, vagy fél mások felé az érzéseit kifejezni, hogy, mint a szerencsejátékban, így az érzések esetében is IGAZ, „Kockázat nélkül nincs nyereség!”. Ha nem teszed időnként a tálcára a szíved, ha nem viszed a lelkedet kicsit a vásárra, akkor SOHA, de SOHA nem fogod érezni azokat a mélységeket és magaslatokat, amibe eljuthat a lelked, amiért érdemes végigjárni az utad!

Érezni egyébként roppant szórakoztató! Olyan boldognak lenni, hogy hegyeket tudnál mozgatni, vagy olyan szomorúnak lenni, hogy azt hidd, ebbe most biztosan bele fogsz halni, és e kettő között az a milliónyi jó és rossz érzés, amit lehetőséged van átélni, ha megengeded magadnak, miközben tudod, hogy bármit is érezz bármilyen mélyen, vagy magasan, egy BIZTOS, hogy sohasem tart örökké, ezért olyan ÉRTÉKES dolog!

Beküldve:

Ki vagy valójában?

Mácsik Mónika írása

Ha megkérdeznéd tőlem, ki vagy TE valójában, mi dolgod, és mi célod a világban, hogyan éled az életed, és merrefelé tart voltaképpen, MOST éppen tudnám rá a választ. De ezelőtt jó pár évvel, még fogalmam sem volt róla. És őszintén bevallhatom ez a „tudatlanság” kétségbeesetté, bizonytalanná tett az életem minden területén, hosszú-hosszú éveken át.

Néhány évvel ezelőtt automatikusan azt a választ kaptad volna: Egy harmincas évei végén járó felnőtt nő vagyok, három gyerek elcsigázott anyukája, egy nem túl ambiciózus alkalmazott, a nem túl lelkes férj nem túl lelkes felesége. Roppant lehangoló, NEM? Szerintem az! És jó pár évem el is ment rá, hogy e mögött az elcsigázott nő mögött újra megtaláljam magamat, azt a lelkes, kedves, optimista, ambiciózus, élettel teli embert, aki voltam egykor, még fiatal lány koromban.

A keresés évei alatt számtalanszor felmerült bennem a sok ehhez kapcsolódó kérdés, mégis hogyan is tudom így élni a hétköznapokat, hogyan tudom az érdekeimet érvényesíteni, hogyan tudok magamért kiállni, – ha szükséges – hogyan tudom képviselni az akaratomat, ha azt sem tudom mi AZ? Hogyan tudok IRÁNYT ADNI a család életének, a gyerekeim életének miközben magam irányával sem vagyok teljesen tisztában?

Most már tudom, hogy ez egy SORSDÖNTŐ kérdés, melyet újra és újra (a különböző életszakaszaimban) fel KELL (tudni) tenni magamnak és TUDNI kell, vagy legalábbis fel kell ismerni, hogy KERESNI kell a kérdésre a választ, mert e nélkül a válasz nélkül elveszel, – magam bőrén tapasztalva – sokkal sebezhetőbbé, bizonytalanabbá váltam, egyensúly vesztetten léteztem a hétköznapokban.

Egyáltalán nem gondolom, hogy ez egy könnyű folyamat, és sokszor elképzelhető, hogy EGYEDÜL nem is megy. De már az is nagy eredmény, ha az ember FELISMERI, hogy NEM találja a választ, hogy felismeri, LEHET, segítségre van szüksége saját válasza megtalálásában.

Most így utólag azt mondom, ha időben megértem a jeleket, felismerem ezt a BIZONYTALAN érzést, hogy napokon- hónapokon-éveken keresztül azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen, hogy nehezen találom meg reggel az okot, hogy kikeljek az ágyból, vagy csak azt veszem észre, hogy a dolgoknak valahogy soha semmi értelme, no, akkor most már tudni fogom, hogy elvesztettem a VÁLASZOMAT! És ideje újra feltenni a kérdést „KI VAGY TE VALÓJÁBAN? MERREFELÉ TARTASZ?”

Fogalmam sincs, HÁNYSZOR kell még ISMÉTELNEM a kérdést magamnak az életem folyamán, de most már legalább tudom, hogy MIKOR kell feltenni, most már tudom, ha egyedül nem találom a választ, akkor van KIHEZ fordulnom!

És ha újra rátalálsz ÖNMAGADRA, azt onnan fogod tudni, hogy már az ébredés is sokkal könnyebb!