Mácsik Mónika írása
Furcsa KAPCSOLAT a miénk. Bármennyire függetlennek és egészen más embernek érzem magam, mégis a mai napig a lelkem, a szívem egy darabját valahogy még mindig a markában tartja. Pontosan tudja, mit, és mikor kell mondania ahhoz, hogy egy jó adag lelkiismeret furdalást zúdítson a nyakamba. Pedig, minden szerénység nélkül mondhatom, nem vagyok rossz lánya az anyukámnak. És természetesen ennek ellenkezőjét sem gondolom. Rég óta érzem, hogy ez amolyan FIGYELEMFELHÍVÓ szurka-piszka lehet a részéről, csak közben fogalma sincs, hogy időnként mit okoznak a mondatai bennem.
Barátnőmnek sokszor mondogatom, majd ha „öreglányok” leszünk, és én a negyven éves fiaimat képes leszek megríkatni, vagy úgy szíven ütni, ahogyan azt én szoktam kapni időnként, egy péklapáttal térítsen helyre, vagy legalább emlékeztessen, hogy ez nekem mennyire rosszul esett annak idején.
Kislányként, tinédzserként bennem megfogalmazódott (kimondatlan) kérdések felnőtt nőként/anyaként válaszra találtak. Miért volt fáradt mindig? Miért nem tudott sokszor mosolyogni, ha valami vicceset mondtam? Miért nem tudott önfeledten játszani velem ezer teendője mellett? Miért láttam könnyesnek a szemét, ha azt hitte nem látja senki? Miért fájt neki, amikor elfelejtettük anyák napján megköszönteni? Megértettem, miért nem örült a konyhai felszerelésnek karácsonyra és, hogy miért voltak olyan napok, amikor a fal felé fordulva feküdt hosszú órákon keresztül, és olyan nagyon nehezére esett kikelni az ágyból.. és megértettem, miért RAGASZKODOTT annyira a saját anyukájához, miközben, a felét nem kapta vissza annak, amit Ő maga ADOTT.
Mikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy rálássunk a saját életünkre, mikor már a realitás szemüvegén keresztül látjuk a szüleinket, akkor jó esélyünk van felismerni, hogy ők is csak annyit tudnak adni magukból, amit (jó esetben) a szüleiktől láttak, vagy amit felnőttként önnön erejükből megtanultak. Annál azonban nem többet! Így óhatatlanul elkövetik a saját maguk hibáit, óhatatlanul sebeznek meg bennünket, sokszor „MARADANDÓ” lelki terheket raknak ránk, amit, ha szerencsénk van felnőttként meg tudunk fogalmazni, és ki tudunk gyógyulni belőle, vagy ha nem, jó eséllyel tovább „örökítjük” saját gyermekeinkre.
Az otthonról hozott minta, persze FELMENTHETI szüleinket egy bizonyos szintig, és magunkat is, azonban látnunk kell, ha „egészséges” lelkű emberként, akarunk élni, és a gyerekeink „lelki puttonyát” sem akarjuk telepakolni újabb és újabb terhekkel, akkor túl kell tudni látni/ túl kell tudni nőni szüleinken, és időnként saját magunkon is.
A szülő és a gyerek mindig TÜKRE lesz egymásnak. Azonban időnként érdemes használni ezt a tükröt, még ha fáj is, mert mindkettőnek megvan a maga IGAZSÁGA. A szülő bölcsessége, a gyerek naivsága mindig hordozhat olyan értékes felismeréseket/tartalmat, amit meghallva többek lehetünk.
Teljes szívemből SZERETEM anyukámat, és bár tudom, soha sem leszek olyan lánya, mint amilyet elképzelt magának, és azt is tudom, hogy mennyi mindent csinálhatott volna másképp, mégis őszintén TISZTELEM azt, amiből ő építkezett. Messze túlmutat azon, amit a saját szüleitől kapott, így mindenképpen csak hálás lehetek azért, amilyen emberré LETTEM.