Tóth János Benjamin írása
A szülőkről való leválás nagyon nehéz. De ahhoz, hogy teljesértékű, felelőség teljes felnőtt emberekké váljunk szükséges még akkor is, ha az sok konfliktussal, fájdalommal jár.
Anyagi leválás:
A leválás egy hosszú folyamat. Amikor elhagyjuk a családi fészket 18 évesen még gyerekként, egyből szembe találjuk magunkat olyan nehézségekkel amire nem voltunk felkészülve. Előtte az anyagi része nem volt kérdés, hogy a szülők kezében van. Ebben a korafelnőtt időszakban egy fontos elem az anyagi függetlenség, anyagi elválás a szülőktől, de ez is egy hosszú folyamat. Elkezdünk tovább tanulni, dolgozni érezzük azt, hogy még szükségünk van olykor szüleink pénzügyi támogatására, ha például egy albérlet, vagy szoba bérléséről van szó, hiszen a magas kiadásokra még nem voltunk felkészülve. Telnek az évek az egyetemen, munkahelyen, és egyre jobban szeretnénk anyagilag függetlenedni. Nem jó 24 évesen is szüleinktől pénzt kérni olyan dolgokra amit szeretnénk megvásárolni. Szüleinknek is nagy teher, hogy még a felnőtt gyereküket is elkell tartaniuk, illetve a gyermeküknek is teher, hogy még nem képes „anyagilag” felnőtt lenni. Ez sokszor vezethet olyan konfliktushoz, ami a bizalmi kapcsolat megromlásához vezethet a szeretett felek között. Fontos tehát, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és a megfelelő időt arra, hogy kisebb ,nagyobb lépéseket tegyünk anyagi függetlenségünkért. Természetesen a szélsőséges leválások általában súlyos kapcsolati következményekkel járhatnánk. Egy szélsőséges példát említve: 18 évesen a szülők azt mondják, hogy „állj meg a lábadon fiam, felnőtt vagy –(papíron igen-megj.)- mostantól nem támogatunk anyagilag.” Ez egy olyan radikális lépés, ami a fiatal felnőttet annyira megterhelheti, hogy az a szülő-gyermek kapcsolat hosszútávú megromlásához vezethet. Úgy érzi, hogy nem számíthat már többé a szüleire, ezért mindenbe belekell kapaszkodnia, hogy „megálljon”.
Az érzelmi elválás:
Megszoktuk az otthon melegét, anyukánk húslevesét, a szomszéd fűnyírását, a ház illatát, a dekorációt, anyát, apát, hugit, öcsit. Kiröppenünk, belecsöppenünk egy új környezetbe, esetleg másik városba, másik lakásba stb. Új embereket ismerünk meg, prioritást élveznek az új barátaink, a családunk helyett, inkább egy buliba megyünk el, mint nagymama névnapjára. Úgy gondoljuk, hogy felnőttek vagyunk, és az új, saját életünkkel kell foglalkoznunk. Ez így is van, csak ennek is vannak megfelelő lépései és határai. Olyan finom határok ezek, amikre figyelnünk kell. A családunk az aki mindig ott lesz velünk akármi is történik. Odakell figyelnünk, hogy a megváltozott élethelyzetünk mellett a régi kapcsolati szálakat is ápoljuk megfelelően. A szülők részéről nyitottságra, elfogadásra, figyelemre, bizalomra van szükség ebben az időszakban. Fontos, hogy a felek itt is megtalálják a jó időzítést, az arany középutat. Fontos az új életünk, de a gyökereinktől sem szabad távol lennünk.
Találjuk meg a saját utunkat, ismerkedjünk ebben az időszakban, fedezzünk fel számunkra új helyeket, tanuljunk, figyeljünk a családunkra továbbra is, legyünk segítőkészek, keressük meg a hozzánk illő szakmát, majd munkát. A múltból hozott „csomagjainkat” vigyük magunkkal és gazdálkodjunk vele. A sérelmeinket ismerjük fel és dolgozzunk vele. Mind azért, hogy a folyamat végén érett, tapasztalt felnőtté válhassunk, és valami olyat tudjunk átadni a következő generációnak ami valóságos és értékes.
Forrás:
Anselm Grün, Maria-M Robben: Találd meg a magad útját!
Illetve saját tapasztalatok, gondolatok.