Egymásra figyelés

Kosztolányi Anna Róza írása

Kiskorom óta foglalkozok gyerekekkel, mivel 6 kisebb testvérem van, mindig volt kit pelenkázni, altatni, etetni, beszélni és járni tanítani. Nagyon szeretem a gyerekek közelségét, számomra ez jelenti a legmegnyugtatóbb érzést.

Mikor elköltöztem otthonról érettségi után és munkát kerestem, sok munkahely kipróbálása után a gyerekvigyázás tűnt a legkézenfekvőbbnek. Több család is beengedett az életébe és ezt mai napig mindegyiknek nagyon köszönöm, sokat tanultam tőlük. Az egyik család, akihez napi szinten kellett járnom, szinte a második családommá vált, nagyon megszerettem őket. Ott 2 kisfiúra kellett vigyáznom. Oviba vinni a nagyot, bevásárolni, altatni a kicsit, ebédet főzni, játszótérre járni, takarítani, hát ilyen anyukás dolgok voltak a feladatok.

Közben egyetemre jártam és arra jutottam, hogy mielőtt a saját gyerekem megszületik, jó lenne egy kis szünet, hogy felkészüljek lélekben a saját babámra. Fél év múlva várandós lettem.

Nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok anyaként, de azért értek meglepetések.

Amikor még vártuk a kis Boldizsárt, nagyon sokan mondták, hogy készüljünk fel, aludjunk előre, mert ha megszületik, nem alszunk soha többé. Örökre elbúcsúzhatunk mindentől, amit szeretünk, a barátainktól, a hobbijainktól, egymástól és persze a szextől is.

Már vártam, hogy Boldi megérkezzen, mert teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy ez nem így van.

Mi kilencen vagyunk testvérek, de nem igazán tapasztaltunk ilyet, hogy anyáék így érezték volta. Persze nekik is volt, hogy elegük volt, nem aludtak, fáradtak és kimerültek voltak, de nem ez volt az általános érzésük.

Sokat találkoztak a barátaikkal, otthon jógáztak, anya futni járt néha, sokat sétáltunk, túráztunk, és ők kettesben is minél több időt próbáltak meg eltölteni.

Egy nagyon fontos dolgot tanultunk meg tőlük:

Az első helyen mindig a férj/feleség áll, és csak utána a gyerekek.

A szüleim a mai napig eljárnak randizni. És nem csak azért, mert megtalálták életük szerelmét és nagyon nagy szerencséjük van, és ilyen csak egy van az életben. Hanem azért, mert mindig fordítottak időt egymásra, bár hányan voltunk és megpróbálták újra és újra felkelteni egymás érdeklődését.

Persze ehhez az is kellett, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre. Sokszor segítettek a barátok, testvérek, keresztszülők, de azért mindig nem lehetett rájuk bízni a családot, főleg miután az egyik nagybácsi kijelentette, hogy mi már annyian vagyunk, hogy nekünk már senki sem örül. Hát van benne valami…

Amíg falun laktunk, addig a falubeliek, amikor meg városba költöztünk, akkor ott kerestünk valakit, aki segít, akár a rendrakásban, mosásban vagy a gyerekvigyázásban. De legbiztosabban mi voltunk ott egymásnak és a legtöbbször mi vigyáztunk a „kicsikre”.

Én meg a húgom elég hamar anya jobb kezei lettünk. Mindent nagyon hamar megtanultunk. Főzni, mosni, takarítani, egymásra vigyázni. Anya mindenbe bevont minket, és ennek mi nagyon örültünk.

Hát valljuk be őszintén, a házunk soha nem volt patyolat tisztaságú, maximum, ha két takarítónő jött és tavaszi nagytakarítást tartottunk 5-en, akkor még fél óráig rend volt. Szóval nálunk nem arról szólt az élet, hogy legyen rend örökké.

Sokszor vigyáztam a tesóimra és vittem egyedül a háztartást. Rendrakás, bevásárlás, ami nem 5 zsömlét jelentett, 9 emberre főzés és iskola-óvoda menedzselés. Mindenkinek házi írás és szendvics készítés. Nagyon élveztem ezt már 15 éves koromban is, bár rohadt nehéz volt, de olyan büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni.

Volt olyan idő, amikor dühös voltam anyáékra, hogy nekem nem ez lett volna a feladatom, de most, hogy látom, hogy ebből mennyi előnyöm származik, rettentően örülök neki, hogy ezeket megtanultam.

Mindig azt gondoltam, amíg még otthon éltem, hogy:

Te jó ég, hogy nem lehet rendet tartani, ez csak logisztika kérdése, és egyébként is, ha rendesen ki lennének osztva a feladatok, akkor egyáltalán nem lenne ilyen káosz.”

Na, hát most két gyerekem van, de egyáltalán nincs mindig rend, és kezdek nagyon hasonlítani anyukámra, abban az értelemben, hogy a rendnél sokkal fontosabb, hogy egymással foglalkozzunk, beszélgessünk és figyeljünk a másikra. De legjobban a férjemmel kell összhangban működnünk ahhoz, hogy ők is boldogok legyenek.

Hogy milyen mikor a férjem a párom, a társam és a munkatársam is?

Illés-Tóth Anna írása

A férjemmel 30 éve ismerjük egymást, nagyon gyorsan tudtunk kapcsolódni egymáshoz, édes egyetértés volt köztünk mindenben, érzelmekben, filozófiában, irodalomban, hitben, szárnyaltunk együtt, mindig tudtuk egymást feljebb vinni, mint két héja madár, míg meg nem érkezett hozzánk az első gólyamadár..

Akkor hihetetlen gyorsan ÁTALAKULTUNK szülőtárssá, és hordtuk felváltva az eledelt, a tátogó csőrökbe. Ez nekünk, sikeresnek és örömtelinek bizonyult, és hamarosan újabb és újabb gólyamadarak érkeztek, nagy örömünkre, és a közös feladatok csak nőttek és nőttek…

Ezek a közös feladatok kiegészültek a közösség szolgálatával, melyek szintén azt mutatták, hogy mi remek munkatársak vagyunk egymásnak. Kis cég voltunk mi ketten, de meglepően hatékonyak, rugalmasak és alkalmazkodók. E nélkül nem lehetett volna a 9. gyermekig “kibírni”.

Aztán maradtak a munkák, maradtak a feladatok, de kezdtük ELFELEJTENI milyen is volt még annak idején könnyen, és légiesen kapcsolódni, csak úgy teher és feladat nélkül.

Elkezdtünk tanulni a családterápiát és rácsodálkoztunk, hogy mennyire tudatosan lehet ezt csinálni , mennyi minden mellett elsétálunk nap, mint nap. A RÁCSODÁLKOZÁS időszaka volt ez, és a nagy VÁLTOZÁSOK évei.

Ez megerősített minket abban, hogy a munkatársi kapcsolatunkat folytatni kell a párkapcsolat mellett, mert együtt jobb, eredményesebb. Persze ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk, hiszen köztünk is zajlanak a napi viták, a női férfi dinamika, a hatalmi harcok az összes többi párhoz hasonlóan. Ezt a tudásunkat, tapasztalatunkat a párok rendelkezésére bocsájtjuk, mint egy bányát, ahonnan mindig tudunk felhozni valami drágakövet, vagy szenet.

Mert ugyanolyanok vagyunk, mint a többi pár, csak kicsit több tapasztalattal, mert ugyanúgy küzdünk a kapcsolatunkért, mint a többiek, és ugyanúgy keressük a boldogságot, mint az összes házas.

Együtt hallgatjuk a párokat a terápiában, más-más inger, gondolat indul bennünk, másra figyelünk fel, és akkor meglepő összhangban, egymást kiegészítve szólaltatjuk meg érzéseinket.  A pároknak egy KÖZÖS TÜKRÖT MUTATUNK, a női és férfi oldalt, érzelmet, és értelmet egyszerre.

Mindig rá kel döbbenünk, hogy nem csak mi tanítjuk, vezetjük a párokat, hanem ők is minket, éppen olyan témát hoznak, ami nekünk is megoldandó, éppen olyan vitákat, amit mi is lejátszunk. Így válnak ők a mi segítőnkké, így tükrözzük egymást kölcsönösen.

Szép a munkánkban, mikor a végén fáradtan egymásra mosolygunk, TE is ugyanarra gondoltál? Neked is ugyanaz az emlék jutott eszedbe?

Ilyenkor szakemberi minőségünkből újra egymásra figyelő, egymást kereső, SZERETŐ pár leszünk, aki rácsodálkozik úgy, mint régen, a közös érzésekre, filozófiára, művészetre, és megérzésekre…

Hogyan legyek BOLDOG?

Illés-Tóth Anna írása

Talán túl sokan hajszoljuk ezt a kérdést. Én azt tapasztaltam, hogy akkor voltam/vagyok boldog, ha bele tudok ereszkedni abba a helyzetbe, ami van, együtt tudok vele úszni, azonosulni. Érdekes módon ez nem függ össze a minden tökéletessel, hanem egy olyan lét élmény, hogy vagyok, és valahogy elfogadottként én is elfogadó vagyok.

Életünkben sokat költöztünk. Egy kis szegény faluban éreztem talán a legboldogabbnak magam: a táj, az egyszerű emberek sorsa annyira megfogott, a gyerekeim növekedése, a csend, a hosszú séták, a templom a dombon, ez mind csodálattal töltött el. Egyáltalán nem éreztem szegénynek magunkat, nem hiányzott semmi. Kevés fizetésből, szerény körülmények között. Nem is hajszoltam túl nagy elvárásokat. Betöltött az, ami van.

Ez egy régi élmény, de még most is ilyen egyszerű dolgoknak tudok örülni. Ahogy az önismeretben elindultam, ezek tudatosultak bennem, és az, hogy a szomorúságomnak, és fájdalmamnak is van helye az életemben, inkább felszabadítóan hatottak. Megismertem a magam életsebeit, a saját hiányaimat, és ezektől lettem ilyen, amilyen most vagyok.

Egyik szerző, Oliver Burkeman szerint boldogabbak lennénk, ha a negatív lehetőségeket is beépítenénk az életünkbe, ha a szenvedésre is felkészülnénk. Ellenméreg című könyvében azt tanácsolja, hogy ne hajszoljuk a boldogság mítoszát kényszeresen, hanem fogadjuk el saját bizonytalanságainkat, hibázásainkat, és építsük be tapasztalataink közé. A boldogság ösvénye nehézségekkel van kikövezve, ezekkel számolni kell, nem behunyt szemmel botorkálni, és mantrázni, hogy nekünk minden jár, és csak nyertesek lehetünk. A veszteségben alázattal kell belátnunk, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak, megtanulhatjuk elfogadni, hogy nincs kontrollunk minden fölött, és gyakorolni az elengedést. Az igazi boldogsághoz a negatív érzéseket meg kell tapasztalni, legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülni tőle. A hibázás lehetősége a tanulásunk útja, és ezt kicsi korunktól gyakorolhatjuk, és ismételhetjük, ahelyett, hogy rögtön tökéletes megoldást várnánk magunktól.

Amikor valaki nagyon fél valamitől, és ezért el sem meri kezdeni, pedig vágyik rá, meg szoktam kérdezni, mi a legrosszabb forgatókönyv, ami történhet? Ezt is végig gondolva, átbeszélve már nem tűnik olyan borzasztónak, és talán mégis meg lehet próbálni…már a próba  és cselekvés is boldoggá tesz.

Most éppen azt tesz boldoggá, hogy a gyerekeim felszabadult nevetését hallom, ahogy társasoznak az ebédlőasztalnál, amíg én ezt írom..

Mindenkinek más okoz boldogságot, és ez így van jól

Kosztolányi Anna Róza – írása

Nem tudok egyszerűen megfelelni. Kinek szeretnék egyáltalán megfelelni?

Magamnak? A férjemnek? A környezetemnek, vagy a szüleimnek?

Nem tudom, de valahogy örökké hajt a megfelelési kényszer. Ha rend és tisztaság van, főztem finomakat netalántán még desszertre is volt időm, akkor a gyerekekkel nem foglalkozok eleget, ha esetleg a gyerekeket is bevontam és együtt főztünk, ami egyébként szuper, akkor a ház néz ki katasztrofálisan. Na, szóval, ha minden megvan, rend, ebéd, bevásárlás, a gyerekekkel játszottam egy jót, és a nap végén még a férjemre is volt időm. Ami nem olyan időt jelent, ami az egymás mellett élést jelenti, hanem tényleg valós figyelemmel fordulok felé és meghallgatom, beszélgetünk és megértjük egymást, akkor nagy valószínűséggel valami kimaradt, a képből.

Hát úgy néz ki, hogy ebből a napból Én maradtam ki.

Az, hogy magammal foglalkozzak.

Természetesen nincsenek nagy elvárásaim, egy kis torna, hogy bírjam a két elég nagyra nőtt kisfiam ide oda emelgetését. Egy kis olvasás, vagy egy szakmai dolog meghallgatása, elolvasása, esetleg egy kismamával való beszélgetés. Ezek mind feltöltenek. A legjobban a férjemmel való randizás tölt fel. 

Arra a véleményre jutottam, hogy a fürdés, délutáni 20 perces pihenő vagy a bevásárlás egyáltalán nem tartozik a magammal való törődésbe, mert ezek csupán az alapszükségletek kielégítései. Szóval, ha esetleg van időm egy kicsit olyan dolgokra, amik feltöltenek, akkor biztos, hogy valami más rovására megy. Akkor vagy nincs rend, vagy ebédet rendeltem, vagy valami.

Lehet, hogy én vagyok a béna és nem tudok úgy működni, mint nagyanyáink, akik örökké ébren voltak és mindenkit mindig kiszolgáltak, mindig rend volt és a kert is makulátlanul volt művelve. Vagy egy teljesen más életfeladatot kaptam a jó Istentől.

Én boldog vagyok, ha a gyerekeimmel vagyok, ha a férjemmel foglalkozok, ha főzök, vagy ha szakmailag fejlődök. Mindenkinek más okoz boldogságot.

Kiskoromban folyton mérges voltam anyára, hogy miért nem bír rendet tartani. És mindig én takarítottam én próbáltam rendezni a dolgokat. Azt gondoltam, hogy na, majd az én háztartásomban patyolat tiszta lesz minden és mindennek meg lesz a helye.

Dolgoztam másoknál is takarítónőként, ami akkor tökéletesen megfelelt és nagyon szerettem csinálni, mert akkor csak az volt a dolgom.

Most viszont, teljesen más helyre került a takarítás, úgy érzem, hogy igazából azt örökké lehetne csinálni és soha nem lenne rend, mert mindig kezdődik előröl, és ha őszinte vagyok magamhoz azt kell, hogy mondjam, hogy nem tesz boldoggá a takarítás, de maga a rend igen. Szóval egy olyan egyensúlyt kell találnom, amivel elégedett lehetek, akkor is, ha nincs minden a helyén.