Illés-Tóth Anna írása
Talán túl sokan hajszoljuk ezt a kérdést. Én azt tapasztaltam, hogy akkor voltam/vagyok boldog, ha bele tudok ereszkedni abba a helyzetbe, ami van, együtt tudok vele úszni, azonosulni. Érdekes módon ez nem függ össze a minden tökéletessel, hanem egy olyan lét élmény, hogy vagyok, és valahogy elfogadottként én is elfogadó vagyok.
Életünkben sokat költöztünk. Egy kis szegény faluban éreztem talán a legboldogabbnak magam: a táj, az egyszerű emberek sorsa annyira megfogott, a gyerekeim növekedése, a csend, a hosszú séták, a templom a dombon, ez mind csodálattal töltött el. Egyáltalán nem éreztem szegénynek magunkat, nem hiányzott semmi. Kevés fizetésből, szerény körülmények között. Nem is hajszoltam túl nagy elvárásokat. Betöltött az, ami van.
Ez egy régi élmény, de még most is ilyen egyszerű dolgoknak tudok örülni. Ahogy az önismeretben elindultam, ezek tudatosultak bennem, és az, hogy a szomorúságomnak, és fájdalmamnak is van helye az életemben, inkább felszabadítóan hatottak. Megismertem a magam életsebeit, a saját hiányaimat, és ezektől lettem ilyen, amilyen most vagyok.
Egyik szerző, Oliver Burkeman szerint boldogabbak lennénk, ha a negatív lehetőségeket is beépítenénk az életünkbe, ha a szenvedésre is felkészülnénk. Ellenméreg című könyvében azt tanácsolja, hogy ne hajszoljuk a boldogság mítoszát kényszeresen, hanem fogadjuk el saját bizonytalanságainkat, hibázásainkat, és építsük be tapasztalataink közé. A boldogság ösvénye nehézségekkel van kikövezve, ezekkel számolni kell, nem behunyt szemmel botorkálni, és mantrázni, hogy nekünk minden jár, és csak nyertesek lehetünk. A veszteségben alázattal kell belátnunk, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak, megtanulhatjuk elfogadni, hogy nincs kontrollunk minden fölött, és gyakorolni az elengedést. Az igazi boldogsághoz a negatív érzéseket meg kell tapasztalni, legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülni tőle. A hibázás lehetősége a tanulásunk útja, és ezt kicsi korunktól gyakorolhatjuk, és ismételhetjük, ahelyett, hogy rögtön tökéletes megoldást várnánk magunktól.
Amikor valaki nagyon fél valamitől, és ezért el sem meri kezdeni, pedig vágyik rá, meg szoktam kérdezni, mi a legrosszabb forgatókönyv, ami történhet? Ezt is végig gondolva, átbeszélve már nem tűnik olyan borzasztónak, és talán mégis meg lehet próbálni…már a próba és cselekvés is boldoggá tesz.
Most éppen azt tesz boldoggá, hogy a gyerekeim felszabadult nevetését hallom, ahogy társasoznak az ebédlőasztalnál, amíg én ezt írom..