Beküldve:

Mire van szükségem?

Mácsik Mónika írása

Életünk során személyes és társas konfliktusaink jelentős része abból adódik, hogy mi magunk számára sem vagyunk képesek megfogalmazni, hogy voltaképpen mire is van szükségünk, mik a vágyaink és elképzeléseink. Éveken keresztül elvárjuk társunktól, szüleinktől, testvérünktől, barátainktól, főnökeinktől, hogy találják ki és valósítsák meg azokat. És ha véletlenül ez sikertelen lenne, akkor hopp már is ott van a konfliktus.

Ismerős a helyzet,

amikor kinyitod a hűtőt pedig nem is vagy éhes és felfalod az egész tábla csokoládét, amit ott találsz?

amikor egy anya kétségbeesésében a kiabálást választja a gyerekeivel egy probléma megoldására?

amikor egy férj házasságának egy nehéz időszakában a félrelépést választja?

Vajon a fenti helyzetekben megfogalmazódik-e bennük valójában, hogy mire volna igazán szükségük?

Tényleg megkívántam a csokoládét, vagy kényeztetésre vágyom?

Tényleg a koszos ruha helye a fontos, vagy a férjem segítsége hiányzik a gyereknevelésben?

Tényleg csak az alkalmi sexre vágyom, vagy magányos vagyok a házasságomban?

Szükségleteink, vágyaink felismerése, megfogalmazása és kimondásának képessége rendkívül nagy erővel hat saját magunk és társas környezetünk számára, hiszen megkímél minket és őket számtalan parttalan vitától, és konfliktustól.

Senki, de senki nem született gondolatolvasóként még mi sem, ezzel a felismeréssel érdemes magunkba fordulni és látni másokat. Feltérképezni azt, hogy egy adott helyzetben, mi magunk, hogy vagyunk (félünk, dühöngünk, vagy boldogok vagyunk, stb.).  Ezután azt felismerni mi a szükségletünk, szándékunk, vágyunk, kérésünk (megoldást találni, bántani, felelősséget vállalni, stb.). És ha mindezt megfelelően én üzenetekkel kommunikálni is tudjuk, akkor valójában adtunk magunk és környezetünk számára is egy kulcsot ahhoz, hogy megértésre találjunk.

Bátran beismerni és felvállalni magunk számára, hogy ma éppen nem vagyunk jól, nagyon nagy dolog, és ha ezzel tisztában vagyunk, tudjuk, akkor és ott nehezebben fog menni minden.  Talán akkor nem kezdünk bele olyan dolgokba, ami nem kötelező, vagy tisztán látjuk, hogy az adott helyzetben nem fogunk 100%-ot nyújtani, így megkíméljük magunkat az eredménytelenségből adódó szégyenérzettől, vagy az éppen elénk bukkanó személyt egy konfliktustól.

Tudom, nem könnyű feladat felismerni saját érzéseinket, szükségleteinket, ehhez szükségünk van saját érzéseink elfogadására, saját magunk szeretetére, ismeretére…

Hogy ebben mi, vagy ki segíthet?

Önmagunkra való odafigyelés, megértés és türelem. És jól képzett szakemberek: mediátor, coach, tréner, terapeuta.

Beküldve:

Miért fontos az ÖNISMERET?

Mácsik Mónika írása

A válasz egyszerű is lehet, ha csak abból a személyes igényünkből indulunk ki, hogy hogyan várhatjuk el másoktól az elfogadást, a megbecsülést, a szeretve érzését, azt, hogy igazán ISMERJEN bennünket, ha mi saját magunk sem vagyunk tisztában ÖNMAGUNKKAL.

De mi is az ÖNISMERET? „Az önismeret a pszichológiában gyakran használt kifejezés, amely alatt azt értjük, hogy az egyén ismeri saját személyiségének összetevőit, határait és lehetőségeit, betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, és helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását.” [1]

Gondoljunk csak bele, elegendő azt tudnom magamról, hogy mi a kedvenc színem, hogy mi a kedvenc ételem, és hogy milyen zenéket szeretek? Ugye nem! Ez mind hasznos információ magunkról, de csak egy felszíni ismeret a képességeinkről, céljainkról, adottságainkról érdeklődési körünkről. Semmi képen nem ad elegendő információt sem magunk, sem a környezetünknek számára. Nem ad információt arról, hogy milyen vágyak éltetnek, milyen belső motivációk hajtanak, melyek azok a múltbéli történések, amik befolyásolják jelenbéli viselkedésünket, dolgokról kialakított érzéseinket, véleményeinket.

Tisztában lenni magunkkal annyit tesz, hogy tudjuk például alkoholista apa mellett felnőve, milyen démonokkal kell megküzdenünk felnőttként. Vagy megérteni elvált szülők gyermekeként miért olyan nehéz tartós párkapcsolatban élnünk. Vagy egykeként felnőve miért olyan nehéz megosztanunk dolgainkat. És még számtalan hasonló összefüggés, mely a lelkünk mélyén található, és hatással van minden jelenben történő és jövőbeli cselekedeteinkre, kapcsolatainkra.

Az önismeret fejleszthető, számos online önismereti teszt elérhető, annak megismerésére, milyen személyiség típusba tartozom, mi a szeret nyelvem, milyen motiváló erők hajtanak, és még sorolhatnánk. Mélyebb önismeret céljából rendelkezésre állnak az egyéni, vagy csoportos önismereti tanfolyamok, csoportok, pszichodráma, művészet, és táncterápiák, melyek segítségével mélyebb önismeretre tehetünk szert.

„A sikeres önismereti munkához elengedhetetlen önmagunk szeretetteljes elfogadása; a cselekedeteinkért való felelősségvállalás; az önmagunkhoz való őszinteség és az empátia, azaz a másik személy irányában kialakított beleérző, megértő viszonyulás.” [2]

Negyven éves,háromgyermekes anyaként a tapasztalatom az, hogy megfelelő önismeret nélkül – legyen az tudatos fejlődés, vagy az életkorunkból fakadó – féllábú óriásként állunk a világban. Az élet különböző szépségeit, örömeit, valamint kihívásait, nehézségeit, saját magunk ismerete és elfogadása nélkül nehezebb megélnünk.

Éppen ezért, miért ne edzhetnénk úgy a lelkünket és személyiségünket, mint ahogy a testünket szoktuk?

Idézett forrásmunkák

  1. Katalin, K. D. (1998). Bevezetés a pszichológiába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
  2. Langer Katalin (2008): Karriertervezés – személyiségmarketing, Szent István Egyetem, Gödöllő.
Beküldve:

Hogyan legyek BOLDOG?

Illés-Tóth Anna írása

Talán túl sokan hajszoljuk ezt a kérdést. Én azt tapasztaltam, hogy akkor voltam/vagyok boldog, ha bele tudok ereszkedni abba a helyzetbe, ami van, együtt tudok vele úszni, azonosulni. Érdekes módon ez nem függ össze a minden tökéletessel, hanem egy olyan lét élmény, hogy vagyok, és valahogy elfogadottként én is elfogadó vagyok.

Életünkben sokat költöztünk. Egy kis szegény faluban éreztem talán a legboldogabbnak magam: a táj, az egyszerű emberek sorsa annyira megfogott, a gyerekeim növekedése, a csend, a hosszú séták, a templom a dombon, ez mind csodálattal töltött el. Egyáltalán nem éreztem szegénynek magunkat, nem hiányzott semmi. Kevés fizetésből, szerény körülmények között. Nem is hajszoltam túl nagy elvárásokat. Betöltött az, ami van.

Ez egy régi élmény, de még most is ilyen egyszerű dolgoknak tudok örülni. Ahogy az önismeretben elindultam, ezek tudatosultak bennem, és az, hogy a szomorúságomnak, és fájdalmamnak is van helye az életemben, inkább felszabadítóan hatottak. Megismertem a magam életsebeit, a saját hiányaimat, és ezektől lettem ilyen, amilyen most vagyok.

Egyik szerző, Oliver Burkeman szerint boldogabbak lennénk, ha a negatív lehetőségeket is beépítenénk az életünkbe, ha a szenvedésre is felkészülnénk. Ellenméreg című könyvében azt tanácsolja, hogy ne hajszoljuk a boldogság mítoszát kényszeresen, hanem fogadjuk el saját bizonytalanságainkat, hibázásainkat, és építsük be tapasztalataink közé. A boldogság ösvénye nehézségekkel van kikövezve, ezekkel számolni kell, nem behunyt szemmel botorkálni, és mantrázni, hogy nekünk minden jár, és csak nyertesek lehetünk. A veszteségben alázattal kell belátnunk, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak, megtanulhatjuk elfogadni, hogy nincs kontrollunk minden fölött, és gyakorolni az elengedést. Az igazi boldogsághoz a negatív érzéseket meg kell tapasztalni, legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülni tőle. A hibázás lehetősége a tanulásunk útja, és ezt kicsi korunktól gyakorolhatjuk, és ismételhetjük, ahelyett, hogy rögtön tökéletes megoldást várnánk magunktól.

Amikor valaki nagyon fél valamitől, és ezért el sem meri kezdeni, pedig vágyik rá, meg szoktam kérdezni, mi a legrosszabb forgatókönyv, ami történhet? Ezt is végig gondolva, átbeszélve már nem tűnik olyan borzasztónak, és talán mégis meg lehet próbálni…már a próba  és cselekvés is boldoggá tesz.

Most éppen azt tesz boldoggá, hogy a gyerekeim felszabadult nevetését hallom, ahogy társasoznak az ebédlőasztalnál, amíg én ezt írom..

Beküldve:

Ne félj, érezd az érzést!

Mácsik Mónika írása

Ahogy itt ülök a monitor előtt és azon töprengek, a milliónyi elképzelés közül melyiket kellene éppen papírra vetnem és közben egyre csak azon gondolkodom, hogy vajon mit szólnak, éreznek majd a szeretteim, ha egyszer végre kezükbe vehetik egy írásomat…. Milyen önző dolog mindjárt ezzel kezdeni, NEM? Mindjárt így az elején szeretném begyűjteni az elismerő szavakat, miközben pontosan tudom, hogy mindenki mást és mást gondol majd.

Lesz, akinek nem tetszik, lesz, ki végig sem olvassa, vagy csak az irántam érzett szeretete olvastatja végig, és majd feszengve mondja..”Ó igen, van benned tehetség!” Bevallom, várom már ezeket a perceket, mert szeretem megkavarni kicsit az állóvizet, szeretem az embereket olyan helyzetbe hozni, mikor mérlegre kell tenniük az őszinteségüket a jó modorral szemben. Kicsit megpiszkálni azokat az érzéseket, amiket inkább parkoló pályára teszünk, csak hogy ne fájjon, vagy, hogy megkíméljük magunkat a kellemetlenségektől. Pedig hát, még is miért élünk, ha nem az érzéseinkért? Ha nem azért, hogy érezzük, hogy az érzéseink által ÉLÜNK?!

Zombiként végig élni egy emberöltőt… NEM érezni, NEM bele nézni a másik szemébe, NEM belemondani, hogy „Most olyan nagyon szeretlek!”, hogy szinte szétvet az érzés, vagy NEM elmondani „Annyira elegem van belőled, hogy látni nem bírlak!”. Pedig ezek legtöbbször pillanatnyi érzések csupán, vagy hosszabb ideig is eltarthatnak, de nem ÖRÖKKÉ! Egy örökké tartó szeretet, gyűlölet, a lélek egy fájdalma is csak úgy fenntartható, ha azt folyamatosan tápláljuk, HA nem etetjük, előbb-utóbb elhal, elhalványul, megkopik.

Én személy szerint szeretem az érzéseket, szeretem érezni, hogy érzek, legyen az jó, vagy rossz, érezzék azt irántam, vagy én érezzem valaki iránt, MINDEGY! Csak ÉREZZEM! Semmi sem rosszabb a közönynél, semmi sem bántóbb annál, ha csak legyintenek rám, és már szóra sem méltatnak. Így én azt mondom, hogy bárki bármit is érezzen irántam, az JÓ, mert így-vagy úgy, de számítok NEKI, hatással vagyok rá.

Most például elbizonytalanodtam, vajon érdekel-e bárit is, hogy én mit gondolok a saját érzéseimről, vajon, elindít bárkiben bármit, ha elolvassa, hogy ÉN mit gondolok az érzésekről általában? Ki tudja?

Valamiért úgy érzem, írnom kell, úgy érzem, el kell mondanom Nektek, hogy tudjátok Ti is, tudja az is, aki fél érezni, vagy fél mások felé az érzéseit kifejezni, hogy, mint a szerencsejátékban, így az érzések esetében is IGAZ, „Kockázat nélkül nincs nyereség!”. Ha nem teszed időnként a tálcára a szíved, ha nem viszed a lelkedet kicsit a vásárra, akkor SOHA, de SOHA nem fogod érezni azokat a mélységeket és magaslatokat, amibe eljuthat a lelked, amiért érdemes végigjárni az utad!

Érezni egyébként roppant szórakoztató! Olyan boldognak lenni, hogy hegyeket tudnál mozgatni, vagy olyan szomorúnak lenni, hogy azt hidd, ebbe most biztosan bele fogsz halni, és e kettő között az a milliónyi jó és rossz érzés, amit lehetőséged van átélni, ha megengeded magadnak, miközben tudod, hogy bármit is érezz bármilyen mélyen, vagy magasan, egy BIZTOS, hogy sohasem tart örökké, ezért olyan ÉRTÉKES dolog!

Beküldve:

Ki vagy valójában?

Mácsik Mónika írása

Ha megkérdeznéd tőlem, ki vagy TE valójában, mi dolgod, és mi célod a világban, hogyan éled az életed, és merrefelé tart voltaképpen, MOST éppen tudnám rá a választ. De ezelőtt jó pár évvel, még fogalmam sem volt róla. És őszintén bevallhatom ez a „tudatlanság” kétségbeesetté, bizonytalanná tett az életem minden területén, hosszú-hosszú éveken át.

Néhány évvel ezelőtt automatikusan azt a választ kaptad volna: Egy harmincas évei végén járó felnőtt nő vagyok, három gyerek elcsigázott anyukája, egy nem túl ambiciózus alkalmazott, a nem túl lelkes férj nem túl lelkes felesége. Roppant lehangoló, NEM? Szerintem az! És jó pár évem el is ment rá, hogy e mögött az elcsigázott nő mögött újra megtaláljam magamat, azt a lelkes, kedves, optimista, ambiciózus, élettel teli embert, aki voltam egykor, még fiatal lány koromban.

A keresés évei alatt számtalanszor felmerült bennem a sok ehhez kapcsolódó kérdés, mégis hogyan is tudom így élni a hétköznapokat, hogyan tudom az érdekeimet érvényesíteni, hogyan tudok magamért kiállni, – ha szükséges – hogyan tudom képviselni az akaratomat, ha azt sem tudom mi AZ? Hogyan tudok IRÁNYT ADNI a család életének, a gyerekeim életének miközben magam irányával sem vagyok teljesen tisztában?

Most már tudom, hogy ez egy SORSDÖNTŐ kérdés, melyet újra és újra (a különböző életszakaszaimban) fel KELL (tudni) tenni magamnak és TUDNI kell, vagy legalábbis fel kell ismerni, hogy KERESNI kell a kérdésre a választ, mert e nélkül a válasz nélkül elveszel, – magam bőrén tapasztalva – sokkal sebezhetőbbé, bizonytalanabbá váltam, egyensúly vesztetten léteztem a hétköznapokban.

Egyáltalán nem gondolom, hogy ez egy könnyű folyamat, és sokszor elképzelhető, hogy EGYEDÜL nem is megy. De már az is nagy eredmény, ha az ember FELISMERI, hogy NEM találja a választ, hogy felismeri, LEHET, segítségre van szüksége saját válasza megtalálásában.

Most így utólag azt mondom, ha időben megértem a jeleket, felismerem ezt a BIZONYTALAN érzést, hogy napokon- hónapokon-éveken keresztül azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen, hogy nehezen találom meg reggel az okot, hogy kikeljek az ágyból, vagy csak azt veszem észre, hogy a dolgoknak valahogy soha semmi értelme, no, akkor most már tudni fogom, hogy elvesztettem a VÁLASZOMAT! És ideje újra feltenni a kérdést „KI VAGY TE VALÓJÁBAN? MERREFELÉ TARTASZ?”

Fogalmam sincs, HÁNYSZOR kell még ISMÉTELNEM a kérdést magamnak az életem folyamán, de most már legalább tudom, hogy MIKOR kell feltenni, most már tudom, ha egyedül nem találom a választ, akkor van KIHEZ fordulnom!

És ha újra rátalálsz ÖNMAGADRA, azt onnan fogod tudni, hogy már az ébredés is sokkal könnyebb!