Egymásra figyelés

Kosztolányi Anna Róza írása

Kiskorom óta foglalkozok gyerekekkel, mivel 6 kisebb testvérem van, mindig volt kit pelenkázni, altatni, etetni, beszélni és járni tanítani. Nagyon szeretem a gyerekek közelségét, számomra ez jelenti a legmegnyugtatóbb érzést.

Mikor elköltöztem otthonról érettségi után és munkát kerestem, sok munkahely kipróbálása után a gyerekvigyázás tűnt a legkézenfekvőbbnek. Több család is beengedett az életébe és ezt mai napig mindegyiknek nagyon köszönöm, sokat tanultam tőlük. Az egyik család, akihez napi szinten kellett járnom, szinte a második családommá vált, nagyon megszerettem őket. Ott 2 kisfiúra kellett vigyáznom. Oviba vinni a nagyot, bevásárolni, altatni a kicsit, ebédet főzni, játszótérre járni, takarítani, hát ilyen anyukás dolgok voltak a feladatok.

Közben egyetemre jártam és arra jutottam, hogy mielőtt a saját gyerekem megszületik, jó lenne egy kis szünet, hogy felkészüljek lélekben a saját babámra. Fél év múlva várandós lettem.

Nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok anyaként, de azért értek meglepetések.

Amikor még vártuk a kis Boldizsárt, nagyon sokan mondták, hogy készüljünk fel, aludjunk előre, mert ha megszületik, nem alszunk soha többé. Örökre elbúcsúzhatunk mindentől, amit szeretünk, a barátainktól, a hobbijainktól, egymástól és persze a szextől is.

Már vártam, hogy Boldi megérkezzen, mert teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy ez nem így van.

Mi kilencen vagyunk testvérek, de nem igazán tapasztaltunk ilyet, hogy anyáék így érezték volta. Persze nekik is volt, hogy elegük volt, nem aludtak, fáradtak és kimerültek voltak, de nem ez volt az általános érzésük.

Sokat találkoztak a barátaikkal, otthon jógáztak, anya futni járt néha, sokat sétáltunk, túráztunk, és ők kettesben is minél több időt próbáltak meg eltölteni.

Egy nagyon fontos dolgot tanultunk meg tőlük:

Az első helyen mindig a férj/feleség áll, és csak utána a gyerekek.

A szüleim a mai napig eljárnak randizni. És nem csak azért, mert megtalálták életük szerelmét és nagyon nagy szerencséjük van, és ilyen csak egy van az életben. Hanem azért, mert mindig fordítottak időt egymásra, bár hányan voltunk és megpróbálták újra és újra felkelteni egymás érdeklődését.

Persze ehhez az is kellett, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre. Sokszor segítettek a barátok, testvérek, keresztszülők, de azért mindig nem lehetett rájuk bízni a családot, főleg miután az egyik nagybácsi kijelentette, hogy mi már annyian vagyunk, hogy nekünk már senki sem örül. Hát van benne valami…

Amíg falun laktunk, addig a falubeliek, amikor meg városba költöztünk, akkor ott kerestünk valakit, aki segít, akár a rendrakásban, mosásban vagy a gyerekvigyázásban. De legbiztosabban mi voltunk ott egymásnak és a legtöbbször mi vigyáztunk a „kicsikre”.

Én meg a húgom elég hamar anya jobb kezei lettünk. Mindent nagyon hamar megtanultunk. Főzni, mosni, takarítani, egymásra vigyázni. Anya mindenbe bevont minket, és ennek mi nagyon örültünk.

Hát valljuk be őszintén, a házunk soha nem volt patyolat tisztaságú, maximum, ha két takarítónő jött és tavaszi nagytakarítást tartottunk 5-en, akkor még fél óráig rend volt. Szóval nálunk nem arról szólt az élet, hogy legyen rend örökké.

Sokszor vigyáztam a tesóimra és vittem egyedül a háztartást. Rendrakás, bevásárlás, ami nem 5 zsömlét jelentett, 9 emberre főzés és iskola-óvoda menedzselés. Mindenkinek házi írás és szendvics készítés. Nagyon élveztem ezt már 15 éves koromban is, bár rohadt nehéz volt, de olyan büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni.

Volt olyan idő, amikor dühös voltam anyáékra, hogy nekem nem ez lett volna a feladatom, de most, hogy látom, hogy ebből mennyi előnyöm származik, rettentően örülök neki, hogy ezeket megtanultam.

Mindig azt gondoltam, amíg még otthon éltem, hogy:

Te jó ég, hogy nem lehet rendet tartani, ez csak logisztika kérdése, és egyébként is, ha rendesen ki lennének osztva a feladatok, akkor egyáltalán nem lenne ilyen káosz.”

Na, hát most két gyerekem van, de egyáltalán nincs mindig rend, és kezdek nagyon hasonlítani anyukámra, abban az értelemben, hogy a rendnél sokkal fontosabb, hogy egymással foglalkozzunk, beszélgessünk és figyeljünk a másikra. De legjobban a férjemmel kell összhangban működnünk ahhoz, hogy ők is boldogok legyenek.

Édesanyám, és a Lánya

Mácsik Mónika írása

Furcsa KAPCSOLAT a miénk. Bármennyire függetlennek és egészen más embernek érzem magam, mégis a mai napig a lelkem, a szívem egy darabját valahogy még mindig a markában tartja. Pontosan tudja, mit, és mikor kell mondania ahhoz, hogy egy jó adag lelkiismeret furdalást zúdítson a nyakamba. Pedig, minden szerénység nélkül mondhatom, nem vagyok rossz lánya az anyukámnak. És természetesen ennek ellenkezőjét sem gondolom. Rég óta érzem, hogy ez amolyan FIGYELEMFELHÍVÓ szurka-piszka lehet a részéről, csak közben fogalma sincs, hogy időnként mit okoznak a mondatai bennem.

Barátnőmnek sokszor mondogatom, majd ha „öreglányok” leszünk, és én a negyven éves fiaimat képes leszek megríkatni, vagy úgy szíven ütni, ahogyan azt én szoktam kapni időnként, egy péklapáttal térítsen helyre, vagy legalább emlékeztessen, hogy ez nekem mennyire rosszul esett annak idején.

Kislányként, tinédzserként bennem megfogalmazódott (kimondatlan) kérdések felnőtt nőként/anyaként válaszra találtak. Miért volt fáradt mindig? Miért nem tudott sokszor mosolyogni, ha valami vicceset mondtam? Miért nem tudott önfeledten játszani velem ezer teendője mellett? Miért láttam könnyesnek a szemét, ha azt hitte nem látja senki? Miért fájt neki, amikor elfelejtettük anyák napján megköszönteni? Megértettem, miért nem örült a konyhai felszerelésnek karácsonyra és, hogy miért voltak olyan napok, amikor a fal felé fordulva feküdt hosszú órákon keresztül, és olyan nagyon nehezére esett kikelni az ágyból.. és megértettem, miért RAGASZKODOTT annyira a saját anyukájához, miközben, a felét nem kapta vissza annak, amit Ő maga ADOTT.

Mikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy rálássunk a saját életünkre, mikor már a realitás szemüvegén keresztül látjuk a szüleinket, akkor jó esélyünk van felismerni, hogy ők is csak annyit tudnak adni magukból, amit (jó esetben) a szüleiktől láttak, vagy amit felnőttként önnön erejükből megtanultak. Annál azonban nem többet! Így óhatatlanul elkövetik a saját maguk hibáit, óhatatlanul sebeznek meg bennünket, sokszor „MARADANDÓ” lelki terheket raknak ránk, amit, ha szerencsénk van felnőttként meg tudunk fogalmazni, és ki tudunk gyógyulni belőle, vagy ha nem, jó eséllyel tovább „örökítjük” saját gyermekeinkre.

Az otthonról hozott minta, persze FELMENTHETI szüleinket egy bizonyos szintig, és magunkat is, azonban látnunk kell, ha „egészséges” lelkű emberként, akarunk élni, és a gyerekeink „lelki puttonyát” sem akarjuk telepakolni újabb és újabb terhekkel, akkor túl kell tudni látni/ túl kell tudni nőni szüleinken, és időnként saját magunkon is.

A szülő és a gyerek mindig TÜKRE lesz egymásnak. Azonban időnként érdemes használni ezt a tükröt, még ha fáj is, mert mindkettőnek megvan a maga IGAZSÁGA. A szülő bölcsessége, a gyerek naivsága mindig hordozhat olyan értékes felismeréseket/tartalmat, amit meghallva többek lehetünk.

Teljes szívemből SZERETEM anyukámat, és bár tudom, soha sem leszek olyan lánya, mint amilyet elképzelt magának, és azt is tudom, hogy mennyi mindent csinálhatott volna másképp, mégis őszintén TISZTELEM azt, amiből ő építkezett.  Messze túlmutat azon, amit a saját szüleitől kapott, így mindenképpen csak hálás lehetek azért, amilyen emberré LETTEM.

Hogy milyen mikor a férjem a párom, a társam és a munkatársam is?

Illés-Tóth Anna írása

A férjemmel 30 éve ismerjük egymást, nagyon gyorsan tudtunk kapcsolódni egymáshoz, édes egyetértés volt köztünk mindenben, érzelmekben, filozófiában, irodalomban, hitben, szárnyaltunk együtt, mindig tudtuk egymást feljebb vinni, mint két héja madár, míg meg nem érkezett hozzánk az első gólyamadár..

Akkor hihetetlen gyorsan ÁTALAKULTUNK szülőtárssá, és hordtuk felváltva az eledelt, a tátogó csőrökbe. Ez nekünk, sikeresnek és örömtelinek bizonyult, és hamarosan újabb és újabb gólyamadarak érkeztek, nagy örömünkre, és a közös feladatok csak nőttek és nőttek…

Ezek a közös feladatok kiegészültek a közösség szolgálatával, melyek szintén azt mutatták, hogy mi remek munkatársak vagyunk egymásnak. Kis cég voltunk mi ketten, de meglepően hatékonyak, rugalmasak és alkalmazkodók. E nélkül nem lehetett volna a 9. gyermekig “kibírni”.

Aztán maradtak a munkák, maradtak a feladatok, de kezdtük ELFELEJTENI milyen is volt még annak idején könnyen, és légiesen kapcsolódni, csak úgy teher és feladat nélkül.

Elkezdtünk tanulni a családterápiát és rácsodálkoztunk, hogy mennyire tudatosan lehet ezt csinálni , mennyi minden mellett elsétálunk nap, mint nap. A RÁCSODÁLKOZÁS időszaka volt ez, és a nagy VÁLTOZÁSOK évei.

Ez megerősített minket abban, hogy a munkatársi kapcsolatunkat folytatni kell a párkapcsolat mellett, mert együtt jobb, eredményesebb. Persze ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk, hiszen köztünk is zajlanak a napi viták, a női férfi dinamika, a hatalmi harcok az összes többi párhoz hasonlóan. Ezt a tudásunkat, tapasztalatunkat a párok rendelkezésére bocsájtjuk, mint egy bányát, ahonnan mindig tudunk felhozni valami drágakövet, vagy szenet.

Mert ugyanolyanok vagyunk, mint a többi pár, csak kicsit több tapasztalattal, mert ugyanúgy küzdünk a kapcsolatunkért, mint a többiek, és ugyanúgy keressük a boldogságot, mint az összes házas.

Együtt hallgatjuk a párokat a terápiában, más-más inger, gondolat indul bennünk, másra figyelünk fel, és akkor meglepő összhangban, egymást kiegészítve szólaltatjuk meg érzéseinket.  A pároknak egy KÖZÖS TÜKRÖT MUTATUNK, a női és férfi oldalt, érzelmet, és értelmet egyszerre.

Mindig rá kel döbbenünk, hogy nem csak mi tanítjuk, vezetjük a párokat, hanem ők is minket, éppen olyan témát hoznak, ami nekünk is megoldandó, éppen olyan vitákat, amit mi is lejátszunk. Így válnak ők a mi segítőnkké, így tükrözzük egymást kölcsönösen.

Szép a munkánkban, mikor a végén fáradtan egymásra mosolygunk, TE is ugyanarra gondoltál? Neked is ugyanaz az emlék jutott eszedbe?

Ilyenkor szakemberi minőségünkből újra egymásra figyelő, egymást kereső, SZERETŐ pár leszünk, aki rácsodálkozik úgy, mint régen, a közös érzésekre, filozófiára, művészetre, és megérzésekre…