Tóth András írása
Párterápiák során – de ha őszinte vagyok a saját életemben is – gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a kapcsolatokban az egyik vagy másik fél közöl vagy tulajdonít valamit, amit a terápiás szabályok szerint végig kell hallgatni egymástól, a figyelő fél pedig, mintha darázs csípné meg úgy reagál és utasítja el azt, amit hall, mondva, hogy: „ez nem is én vagyok, akiről beszélsz!”
Ismerik a viccet, hogy a nyuszika elmegy a medvéhez, hogy elkérje a fűnyírót. Miközben megy, morfondírozik magában, hogy ez a bunkó medve nem fogja odeadni a fűnyírót. Azért mégis megy tovább, hogy elkérje, de mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy ismeri jól, ez a szemét medve nem fogja odaadni a fűnyírót.
Azért csak megy tovább, de egyre feszültebb és idegesebb, sőt dühös lesz, míg végül megérkezik a medvéhez, bekopog, kijön a medve és a nyuszika hirtelen rákiált a medvére: „Tudod, hogy kinek kell a hülye fűnyíród te bunkó medve!” és sarkon fordulva elfut.
A vicc elcsépelt és talán már sokat vesztett a patinájából és talán fel lehetne dobni egy kis trágársággal, mégis valami fontosat üzen nekünk. Kapcsolatainkban sokszor vagyunk olyanok, mint a vicc nyuszikája.
Most pedig jöjjön egy kis szakmai ismeret, hogy a viccet feldobjuk egy kicsit és talán közelebb kerülünk a projekció és a projektív identifikáció fogalmához.
A projekció jelentése szó szerinti fordításban „vetület” „vetítés” egy lélektani jelenség, amit egyszerűen úgy szoktunk megnevezni, hogy kivetítés. A pszichoanalízis terminológiájában arra vonatkozik, hogy saját elfogadhatatlan tudattartalmainkat „átruházzuk” valaki másra, amikor saját vágyainkat kivetítjük másba. Ez egy olyan elhárító mechanizmus, amellyel az emberek úgy védik meg magukat saját nemkívánatos tulajdonságaik, érzéseink, szándékaik tudatosulásától, hogy másoknak tulajdonítják azokat. Úgy is mondhatnánk, hogy a saját hibánkat, elfojtott, vagy fel nem ismert érzéseit a másokra vetítjük ki vagy másokban véljük megtalálni. Attól idegenkedünk a másik emberben, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Ha elrugaszkodunk a szakmától, akkor bibliából vett közmondással azt is mondhatnánk: „más szemében a szálkát, de sajátjában a gerendát sem veszi észre”.
A projekciótól átitatott énkép olyan világot hoz létre, amelybe az ember nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is teljesen beágyazódik, bizonyos mértékben össze is olvad vele. Ennek a világnak sohasem az ura, hanem csak egy része.
Például az éretlen szerelem a projekció révén erősen idealizál és, ahogy mondják “vakká tesz” a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a másik valódi egyéniségét szeretik, hanem a róla alkotott idealizált, mégis nem egészen valós képet.
Ha egy anya a maga tekintélyével, autoritásával azt mondja a kis gyerekének egy lényről, hogy “csúnya, szőrös állat” a projekciós mezőben a gyerek ezt belsővé teszi még akkor is, ha értelmével később ezt elutasítja.
A saját szülővel való megoldatlan problémák, az önértékelési zavarok, vagy a pár két tagja közt fennálló érzelmi szakadék gyakran projekciót hívhat elő.
Miután kicsit megismerkedtünk a projekció fogalmával folytassuk egy másik bonyolult fogalom megértésével a projektív identifikációval.
A fogalom Melanie Kleintől származik, aki a „tárgykapcsolati” elmélete során alkotta meg. A projektív identifikáció gyakran előkerül, ha terápiáról beszélünk. Ilyenkor a terapeuta olyan érzést él meg, amely valójában nem is hozzá, hanem a klienshez tartozik, aki viszont az adott érzést – valamilyen okból – nem éli meg, és azt „belehelyezi” a terapeutába. Ez a dinamizmus nem csak a terápiás kapcsolatban ismerős, hanem sokféle élethelyzetben megtörténhet velünk: családunkban, munkahelyünkön vagy gyermekekkel foglalkozva is akaratlanul átérezhetjük, amit a másik érez. A szakmai jegyzetekben azt olvassuk, hogy a „projektív identifikáció egy pszichológiai folyamat, amely egyszerre egy elhárító, énvédő mechanizmus, egy kommunikációs eszköz, a tárgyi kapcsolat primitív formája és a pszichológiai változások egy útja.
A projektív identifikáció funkciói már csecsemőkorban kialakulnak. A csecsemő közvetlen környezetével kísérletezik, majd tapasztalatai alapján alakul ki, hogyan fog később kommunikálni.”
Megpróbálom ezt példákkal ezt érzékeltetni. Vegyünk egy szülőt. Lehetünk mi magunk is. Néha „meg tudnánk ölni” a lusta gyerekünket, mert nem csinálta meg a házi feladatot, vagy kerüli az iskolát. Mégis ki mérges kire? Lehet, hogy a gyerek nem tudja kifejezni a szülője iránti haragját, ezt áthelyezi a szülőbe és a szülő lesz dühös, haragos. A feszültség, a düh pedig egyre nő a szülőben, de lehet, hogy nem is tudja miért mérges a gyerekére.
Tulajdonképpen egyfolytában mások érzéseinek a befogadói vagyunk.
Ha szülőként, oktatóként és terapeutaként folyamatos elégedetlenséget élünk meg – még akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek, és nem felelhetünk meg mindenkinek –, akkor könnyen lehet, hogy gyermekünk, tanítványunk, kliensünk saját elégtelenségérzetét vetítette belénk.
Már az is nagy fejlődés számunkra, ha felismerjük saját és ránk irányuló projekciókat és, hogy mikor kerülünk abba a helyzetbe, hogy mi hozzuk saját projekcióinkkal hátrányos helyzetbe magunkat.
Köszönjük nyuszika és persze bunkó medve!