Beküldve:

Miért fontos az ÖNISMERET?

Mácsik Mónika írása

A válasz egyszerű is lehet, ha csak abból a személyes igényünkből indulunk ki, hogy hogyan várhatjuk el másoktól az elfogadást, a megbecsülést, a szeretve érzését, azt, hogy igazán ISMERJEN bennünket, ha mi saját magunk sem vagyunk tisztában ÖNMAGUNKKAL.

De mi is az ÖNISMERET? „Az önismeret a pszichológiában gyakran használt kifejezés, amely alatt azt értjük, hogy az egyén ismeri saját személyiségének összetevőit, határait és lehetőségeit, betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, és helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását.” [1]

Gondoljunk csak bele, elegendő azt tudnom magamról, hogy mi a kedvenc színem, hogy mi a kedvenc ételem, és hogy milyen zenéket szeretek? Ugye nem! Ez mind hasznos információ magunkról, de csak egy felszíni ismeret a képességeinkről, céljainkról, adottságainkról érdeklődési körünkről. Semmi képen nem ad elegendő információt sem magunk, sem a környezetünknek számára. Nem ad információt arról, hogy milyen vágyak éltetnek, milyen belső motivációk hajtanak, melyek azok a múltbéli történések, amik befolyásolják jelenbéli viselkedésünket, dolgokról kialakított érzéseinket, véleményeinket.

Tisztában lenni magunkkal annyit tesz, hogy tudjuk például alkoholista apa mellett felnőve, milyen démonokkal kell megküzdenünk felnőttként. Vagy megérteni elvált szülők gyermekeként miért olyan nehéz tartós párkapcsolatban élnünk. Vagy egykeként felnőve miért olyan nehéz megosztanunk dolgainkat. És még számtalan hasonló összefüggés, mely a lelkünk mélyén található, és hatással van minden jelenben történő és jövőbeli cselekedeteinkre, kapcsolatainkra.

Az önismeret fejleszthető, számos online önismereti teszt elérhető, annak megismerésére, milyen személyiség típusba tartozom, mi a szeret nyelvem, milyen motiváló erők hajtanak, és még sorolhatnánk. Mélyebb önismeret céljából rendelkezésre állnak az egyéni, vagy csoportos önismereti tanfolyamok, csoportok, pszichodráma, művészet, és táncterápiák, melyek segítségével mélyebb önismeretre tehetünk szert.

„A sikeres önismereti munkához elengedhetetlen önmagunk szeretetteljes elfogadása; a cselekedeteinkért való felelősségvállalás; az önmagunkhoz való őszinteség és az empátia, azaz a másik személy irányában kialakított beleérző, megértő viszonyulás.” [2]

Negyven éves,háromgyermekes anyaként a tapasztalatom az, hogy megfelelő önismeret nélkül – legyen az tudatos fejlődés, vagy az életkorunkból fakadó – féllábú óriásként állunk a világban. Az élet különböző szépségeit, örömeit, valamint kihívásait, nehézségeit, saját magunk ismerete és elfogadása nélkül nehezebb megélnünk.

Éppen ezért, miért ne edzhetnénk úgy a lelkünket és személyiségünket, mint ahogy a testünket szoktuk?

Idézett forrásmunkák

  1. Katalin, K. D. (1998). Bevezetés a pszichológiába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
  2. Langer Katalin (2008): Karriertervezés – személyiségmarketing, Szent István Egyetem, Gödöllő.
Beküldve:

Segítség, KORTÁRS vagyok!

Tóth János Benjamin írása

Gondolatok egy kortárstól.

Segítséget kérni sokkal nehezebb, mint azt elsőre gondolnánk. Általában azért nem fordulunk szakemberhez, mert szégyelljük a problémáinkat felvállalni, vagy éppen nem ismerjük fel magát a problémát, vagy éppen nem tudjuk kitől kérjünk segítséget. Amikor adott egy akadály, de úgy érezzük, hogy egyedül képtelenek vagyunk megoldani, elfáradtunk, nehézségbe ütköztünk egy ismerős, egy baráttal való társalgás enyhíthet a súlyokon, azonban vannak olyan helyzetek, amikor ez nem elég. Mi is lehetünk felelősek barátainkért, adhatunk tanácsokat, támogathatjuk őket nehéz időszakokban, illetve bátoríthatjuk, hogy igenis kérhet szakembertől segítséget bélyegek nélkül.

Kamasz koromban számtalanszor tapasztaltam, hogy megfelelő háló hiányában (pedagógusok túlterheltsége, szakember hiány, nem kidolgozott programok),- amit csak a későbbi tanulmányaimban tudatosítottam- mennyi olyan szituációba keveredtem, keveredtünk kezdve az egyszerű szóváltások, konfliktusos helyzetekén át a fizikai abúzuson keresztül a súlyosabb esetekig, amelyeket, ha megfelelő tapasztalattal, tudással rendelkeztünk volna, úgy gondolom számtalan szélsőséges esetet kiküszöbölhettünk volna. Az iskolai bántalmazások, traumák egész életünkben elkísérhetnek, ezek azok, amikről senkinek nem beszélhettünk, mert féltünk a következményektől, ezek az erős hatások, olyan későbbi problémákat okozhatnak, amit már az idő haladtával egyre nehezebb lesz feloldani. Éppen ezért ezt szükséges megelőzni. A cél nagyon messze van, de az első lépések lehetnek a segítői szakmák népszerűsítése a kamaszkorúak körében, sztereotípiák, bélyegek csökkentése, eltörlése. A fiatalok bevonása a megoldásokba. Empátia erősítése, fontosságának kiemelése. Társadalmi tudatosság, felelősségvállalás. Önismeret.

Természetesen ezek a valós problémák felismerése nem manapság kezdődtek el, rengetegen próbálkoztak, próbálkoznak az ifjúságot tanítani ezekre a képességekre, számtalan olyan program van, amik ezt segítik elő. – Többek között a kortárs segítő csoportok, a különböző segítő táborok (Damján tábor, Ágota tábora) ahová minden évben rengeteg fiatal önkéntest várnak, a szeretet szolgálatok tevékenységeiben is sok diákkorú részt vesz. – Mind azt mutatják, hogy van hajlandóság a fiatalokban a társadalmi felelőségvállalásra, azonban ez még mindig nincs benne úgymond a „köznyelvben”. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, hiszen mindkét szülőm emberekkel foglalkozik, így már gyerekkorunkban megtapasztaltuk a professzionális segítés miben létét. Ez adott löketet nekem is, hogy társadalomtudományokat hallgassak az egyetemen. Azonban, azt éreztem a korcsoportommal való beszélgetésekkor, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy mi is ez az egész, mi a különbség egy terápia, és egy egyéni esetkezelés között, a különféle csoportfoglalkozások, szakemberek sokszínűsége között, mit csinál egy szociológus, szociális munkás, pszichológus, mi a mentálhigiénés, és még sorolhatnám. Többek között ez is motivál, hogy megismertessem a környezetemmel ennek fontosságát.

Összegezvén a leírtakat, azt gondolom, hogy népszerűsíteni kell a segítség kérését, ismertetni a segítői szakmák különféle ágait, elérhetőségeket adni, hogy az adott problémával kihez fordulhatnak segítségért. És merjünk beszélni!

„A békességhez (…) kell egymás tisztelete, nem sok, de egy kicsi kell. Meg a magunk tisztelete. Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk kik vagyunk.” /Esterházy Péter/

Beküldve:

Spiritualitás, Erkölcsösség, Vallásosság

Tóth András írása

Tegnap vezetés közben – sokat ülök autóban és igyekszem felhasználni az időt “én-időként” belső utazásként is – három fogalom kavargott a fejemben: vallásosság, erkölcsösség, spiritualitás. Egy előadás témái voltak. Valahogy egyszerre jelentek meg, szinte láttam a három szót, mint játszadozó majom kölyköket, akik egymás farka után kapkodnak és viháncolva ugrálnak, hol egymás nyakába, hol messze ugorva incselkedtek. Képszerűen láttam, miközben két kamiont kísértem az úton. Próbáltam lexikonszerűen lefordítani, de ez csak kognitív erőlködés volt arra, hogy választ kapjak, mit keresnek itt.

Olyan ez, mint a háromlábú szék, gondoltam, látszólag másról van szó, még sincsenek egymás nélkül. vagy mégis lehet, hogy igen?

Jó, vegyük hát az asszociációkat. Vallásosság, hagyomány, szertartások, vallásgyakorlat, vallásos élet. Templomba járunk, szertartásokat végzünk, medret adunk a hitünknek. Szokásrendszerek, szabályok, keretek, melyekre szükség van, mert megtartanak. Keret a személyes találkozáshoz, mint egy randi vacsora keretei: hely, idő, színház, csokor, gyertya, vacsora, séta, csók…

Az evangélium Krisztusa azt mondja: Egy i betű sem veszhet el a törvényből. Szigorúnak hat, aztán ott az ambivalens kiegyensúlyozás: A szeretet felülírja a törvényt – a szombat megszegése a szeretet miatt… „Ha szomjas az ökröd, vajon nem oldozod el szombaton is?” Még az ökröt is…

Ha már Krisztust említjük, van egy története a vámos és farizeusról – templom, vallásos cselekedet, egy bűnös és egy törvénytisztelő, megvan a szitu. Miért is a bűnös megy haza megigazultan, aki megszegte a törvényt?

Talán, mert ebben az állapotában olyan emberi volt, személyesen tudott az Istenhez fordulni, spirituális lény lett. A farizeus pedig saját jósága páncéljába zárva magát, nem tudott kapcsolódni.

Na, és az Erkölcs? Parancsok, szabályok „tartsd meg a parancsokat!” Mégis, ha követni akarsz, neked több kell! Valami hiányzik!

 „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te, se tedd másokkal!” „Amit szeretnél, hogy veled cselekedjenek; tedd azt te is!” Ezt mind megteheti bárki, valami több kell! Te magad kellesz, a veled való kapcsolat. Erkölcsös a farizeus? Emberi értelemben igen, isteni értelemben nem. Vallásos, de nem erkölcsös, mondhatjuk, mert nem tud szeretni, magával van betelve. Valami hiányzik a kapcsolatból, ő maga! Erkölcsös a vámos? Nem, viszont spirituális, személyes kapcsolatba kerül Istennel a kapcsolati vágy és az irgalom által. A párkapcsolatban is erre vágyunk, az érzelmi bevonódásra, a válaszkészségre, jelen lenni egymás számára.

A spiritualitás személyes, mély szeretetkapcsolat Istennel, aki más kultúrákban nevezhető másként is. Az Isten jelenlétében lenni: „nézem őt és ő néz engem…” Ilyen értelemben a párkapcsolat is spirituális.

Leginkább megfordítanám a sorrendet: Spiritualitás – erkölcsösség – vallásosság

A vallásosság törvényei, szabályai önmagában üresek, segítenek az erkölcsösségben, de nem maga a törvény, hanem a szeretet miatt teszem meg a törvényt, leszek erkölcsös.

Az igazi emberi és a spirituális kapcsolatokban sem szabályokat tartunk be, hanem, belehelyezzük magunkat a kapcsolatba, átengedjük magunkat. Így érthető, hogy „Szeress és tégy, amit akarsz!” (Szent Ágoston)

Lassítok, hazaérkeztem.

Beküldve:

Hogyan legyek BOLDOG?

Illés-Tóth Anna írása

Talán túl sokan hajszoljuk ezt a kérdést. Én azt tapasztaltam, hogy akkor voltam/vagyok boldog, ha bele tudok ereszkedni abba a helyzetbe, ami van, együtt tudok vele úszni, azonosulni. Érdekes módon ez nem függ össze a minden tökéletessel, hanem egy olyan lét élmény, hogy vagyok, és valahogy elfogadottként én is elfogadó vagyok.

Életünkben sokat költöztünk. Egy kis szegény faluban éreztem talán a legboldogabbnak magam: a táj, az egyszerű emberek sorsa annyira megfogott, a gyerekeim növekedése, a csend, a hosszú séták, a templom a dombon, ez mind csodálattal töltött el. Egyáltalán nem éreztem szegénynek magunkat, nem hiányzott semmi. Kevés fizetésből, szerény körülmények között. Nem is hajszoltam túl nagy elvárásokat. Betöltött az, ami van.

Ez egy régi élmény, de még most is ilyen egyszerű dolgoknak tudok örülni. Ahogy az önismeretben elindultam, ezek tudatosultak bennem, és az, hogy a szomorúságomnak, és fájdalmamnak is van helye az életemben, inkább felszabadítóan hatottak. Megismertem a magam életsebeit, a saját hiányaimat, és ezektől lettem ilyen, amilyen most vagyok.

Egyik szerző, Oliver Burkeman szerint boldogabbak lennénk, ha a negatív lehetőségeket is beépítenénk az életünkbe, ha a szenvedésre is felkészülnénk. Ellenméreg című könyvében azt tanácsolja, hogy ne hajszoljuk a boldogság mítoszát kényszeresen, hanem fogadjuk el saját bizonytalanságainkat, hibázásainkat, és építsük be tapasztalataink közé. A boldogság ösvénye nehézségekkel van kikövezve, ezekkel számolni kell, nem behunyt szemmel botorkálni, és mantrázni, hogy nekünk minden jár, és csak nyertesek lehetünk. A veszteségben alázattal kell belátnunk, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak, megtanulhatjuk elfogadni, hogy nincs kontrollunk minden fölött, és gyakorolni az elengedést. Az igazi boldogsághoz a negatív érzéseket meg kell tapasztalni, legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülni tőle. A hibázás lehetősége a tanulásunk útja, és ezt kicsi korunktól gyakorolhatjuk, és ismételhetjük, ahelyett, hogy rögtön tökéletes megoldást várnánk magunktól.

Amikor valaki nagyon fél valamitől, és ezért el sem meri kezdeni, pedig vágyik rá, meg szoktam kérdezni, mi a legrosszabb forgatókönyv, ami történhet? Ezt is végig gondolva, átbeszélve már nem tűnik olyan borzasztónak, és talán mégis meg lehet próbálni…már a próba  és cselekvés is boldoggá tesz.

Most éppen azt tesz boldoggá, hogy a gyerekeim felszabadult nevetését hallom, ahogy társasoznak az ebédlőasztalnál, amíg én ezt írom..

Beküldve:

Mindenkinek más okoz boldogságot, és ez így van jól

Kosztolányi Anna Róza – írása

Nem tudok egyszerűen megfelelni. Kinek szeretnék egyáltalán megfelelni?

Magamnak? A férjemnek? A környezetemnek, vagy a szüleimnek?

Nem tudom, de valahogy örökké hajt a megfelelési kényszer. Ha rend és tisztaság van, főztem finomakat netalántán még desszertre is volt időm, akkor a gyerekekkel nem foglalkozok eleget, ha esetleg a gyerekeket is bevontam és együtt főztünk, ami egyébként szuper, akkor a ház néz ki katasztrofálisan. Na, szóval, ha minden megvan, rend, ebéd, bevásárlás, a gyerekekkel játszottam egy jót, és a nap végén még a férjemre is volt időm. Ami nem olyan időt jelent, ami az egymás mellett élést jelenti, hanem tényleg valós figyelemmel fordulok felé és meghallgatom, beszélgetünk és megértjük egymást, akkor nagy valószínűséggel valami kimaradt, a képből.

Hát úgy néz ki, hogy ebből a napból Én maradtam ki.

Az, hogy magammal foglalkozzak.

Természetesen nincsenek nagy elvárásaim, egy kis torna, hogy bírjam a két elég nagyra nőtt kisfiam ide oda emelgetését. Egy kis olvasás, vagy egy szakmai dolog meghallgatása, elolvasása, esetleg egy kismamával való beszélgetés. Ezek mind feltöltenek. A legjobban a férjemmel való randizás tölt fel. 

Arra a véleményre jutottam, hogy a fürdés, délutáni 20 perces pihenő vagy a bevásárlás egyáltalán nem tartozik a magammal való törődésbe, mert ezek csupán az alapszükségletek kielégítései. Szóval, ha esetleg van időm egy kicsit olyan dolgokra, amik feltöltenek, akkor biztos, hogy valami más rovására megy. Akkor vagy nincs rend, vagy ebédet rendeltem, vagy valami.

Lehet, hogy én vagyok a béna és nem tudok úgy működni, mint nagyanyáink, akik örökké ébren voltak és mindenkit mindig kiszolgáltak, mindig rend volt és a kert is makulátlanul volt művelve. Vagy egy teljesen más életfeladatot kaptam a jó Istentől.

Én boldog vagyok, ha a gyerekeimmel vagyok, ha a férjemmel foglalkozok, ha főzök, vagy ha szakmailag fejlődök. Mindenkinek más okoz boldogságot.

Kiskoromban folyton mérges voltam anyára, hogy miért nem bír rendet tartani. És mindig én takarítottam én próbáltam rendezni a dolgokat. Azt gondoltam, hogy na, majd az én háztartásomban patyolat tiszta lesz minden és mindennek meg lesz a helye.

Dolgoztam másoknál is takarítónőként, ami akkor tökéletesen megfelelt és nagyon szerettem csinálni, mert akkor csak az volt a dolgom.

Most viszont, teljesen más helyre került a takarítás, úgy érzem, hogy igazából azt örökké lehetne csinálni és soha nem lenne rend, mert mindig kezdődik előröl, és ha őszinte vagyok magamhoz azt kell, hogy mondjam, hogy nem tesz boldoggá a takarítás, de maga a rend igen. Szóval egy olyan egyensúlyt kell találnom, amivel elégedett lehetek, akkor is, ha nincs minden a helyén.