Találd meg a saját utad!

Tóth János Benjamin írása

A szülőkről való leválás nagyon nehéz. De ahhoz, hogy teljesértékű, felelőség teljes felnőtt emberekké váljunk szükséges még akkor is, ha az sok konfliktussal, fájdalommal jár.

Anyagi leválás:

A leválás egy hosszú folyamat.  Amikor elhagyjuk a családi fészket 18 évesen még gyerekként, egyből szembe találjuk magunkat olyan nehézségekkel amire nem voltunk felkészülve. Előtte az anyagi része nem volt kérdés, hogy a szülők kezében van. Ebben a korafelnőtt időszakban egy fontos elem az anyagi függetlenség, anyagi elválás a szülőktől, de ez is egy hosszú folyamat. Elkezdünk tovább tanulni, dolgozni érezzük azt, hogy még szükségünk van olykor szüleink pénzügyi támogatására, ha például egy albérlet, vagy szoba bérléséről van szó, hiszen a magas kiadásokra még nem voltunk felkészülve. Telnek az évek az egyetemen, munkahelyen, és egyre jobban szeretnénk anyagilag függetlenedni. Nem jó 24 évesen is szüleinktől pénzt kérni olyan dolgokra amit szeretnénk megvásárolni. Szüleinknek is nagy teher, hogy még a felnőtt gyereküket is elkell tartaniuk, illetve a gyermeküknek is teher, hogy még nem képes „anyagilag” felnőtt lenni. Ez sokszor vezethet olyan konfliktushoz, ami a bizalmi kapcsolat megromlásához vezethet a szeretett felek között. Fontos tehát, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és a megfelelő időt arra, hogy kisebb ,nagyobb lépéseket tegyünk anyagi függetlenségünkért. Természetesen a szélsőséges leválások általában súlyos kapcsolati következményekkel járhatnánk. Egy szélsőséges példát említve: 18 évesen a szülők azt mondják, hogy „állj meg a lábadon fiam, felnőtt vagy –(papíron igen-megj.)- mostantól nem támogatunk anyagilag.” Ez egy olyan radikális lépés, ami a fiatal felnőttet annyira megterhelheti, hogy az a szülő-gyermek kapcsolat hosszútávú megromlásához vezethet. Úgy érzi, hogy nem számíthat már többé a szüleire, ezért mindenbe belekell kapaszkodnia, hogy „megálljon”.

Az érzelmi elválás:

 Megszoktuk az otthon melegét, anyukánk húslevesét, a szomszéd fűnyírását, a ház illatát, a dekorációt, anyát, apát, hugit, öcsit. Kiröppenünk, belecsöppenünk egy új környezetbe, esetleg másik városba, másik lakásba stb. Új embereket ismerünk meg, prioritást élveznek az új barátaink, a családunk helyett, inkább egy buliba megyünk el, mint nagymama névnapjára. Úgy gondoljuk, hogy felnőttek vagyunk, és az új, saját életünkkel kell foglalkoznunk. Ez így is van, csak ennek is vannak megfelelő lépései és határai. Olyan finom határok ezek, amikre figyelnünk kell. A családunk az aki mindig ott lesz velünk akármi is történik. Odakell figyelnünk, hogy a megváltozott élethelyzetünk mellett a régi kapcsolati szálakat is ápoljuk megfelelően. A szülők részéről nyitottságra, elfogadásra, figyelemre, bizalomra van szükség ebben az időszakban. Fontos, hogy a felek itt is megtalálják a jó időzítést, az arany középutat. Fontos az új életünk, de a gyökereinktől sem szabad távol lennünk.

Találjuk meg a saját utunkat, ismerkedjünk ebben az időszakban, fedezzünk fel számunkra új helyeket, tanuljunk, figyeljünk a családunkra továbbra is, legyünk segítőkészek, keressük meg a hozzánk illő szakmát, majd munkát. A múltból hozott „csomagjainkat” vigyük magunkkal és gazdálkodjunk vele. A sérelmeinket ismerjük fel és dolgozzunk vele. Mind azért, hogy a folyamat végén érett, tapasztalt felnőtté válhassunk, és valami olyat tudjunk átadni a következő generációnak ami valóságos és értékes.

Forrás:

Anselm Grün, Maria-M Robben: Találd meg a magad útját!

Illetve saját tapasztalatok, gondolatok.

Édesanyám, és a Lánya

Mácsik Mónika írása

Furcsa KAPCSOLAT a miénk. Bármennyire függetlennek és egészen más embernek érzem magam, mégis a mai napig a lelkem, a szívem egy darabját valahogy még mindig a markában tartja. Pontosan tudja, mit, és mikor kell mondania ahhoz, hogy egy jó adag lelkiismeret furdalást zúdítson a nyakamba. Pedig, minden szerénység nélkül mondhatom, nem vagyok rossz lánya az anyukámnak. És természetesen ennek ellenkezőjét sem gondolom. Rég óta érzem, hogy ez amolyan FIGYELEMFELHÍVÓ szurka-piszka lehet a részéről, csak közben fogalma sincs, hogy időnként mit okoznak a mondatai bennem.

Barátnőmnek sokszor mondogatom, majd ha „öreglányok” leszünk, és én a negyven éves fiaimat képes leszek megríkatni, vagy úgy szíven ütni, ahogyan azt én szoktam kapni időnként, egy péklapáttal térítsen helyre, vagy legalább emlékeztessen, hogy ez nekem mennyire rosszul esett annak idején.

Kislányként, tinédzserként bennem megfogalmazódott (kimondatlan) kérdések felnőtt nőként/anyaként válaszra találtak. Miért volt fáradt mindig? Miért nem tudott sokszor mosolyogni, ha valami vicceset mondtam? Miért nem tudott önfeledten játszani velem ezer teendője mellett? Miért láttam könnyesnek a szemét, ha azt hitte nem látja senki? Miért fájt neki, amikor elfelejtettük anyák napján megköszönteni? Megértettem, miért nem örült a konyhai felszerelésnek karácsonyra és, hogy miért voltak olyan napok, amikor a fal felé fordulva feküdt hosszú órákon keresztül, és olyan nagyon nehezére esett kikelni az ágyból.. és megértettem, miért RAGASZKODOTT annyira a saját anyukájához, miközben, a felét nem kapta vissza annak, amit Ő maga ADOTT.

Mikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy rálássunk a saját életünkre, mikor már a realitás szemüvegén keresztül látjuk a szüleinket, akkor jó esélyünk van felismerni, hogy ők is csak annyit tudnak adni magukból, amit (jó esetben) a szüleiktől láttak, vagy amit felnőttként önnön erejükből megtanultak. Annál azonban nem többet! Így óhatatlanul elkövetik a saját maguk hibáit, óhatatlanul sebeznek meg bennünket, sokszor „MARADANDÓ” lelki terheket raknak ránk, amit, ha szerencsénk van felnőttként meg tudunk fogalmazni, és ki tudunk gyógyulni belőle, vagy ha nem, jó eséllyel tovább „örökítjük” saját gyermekeinkre.

Az otthonról hozott minta, persze FELMENTHETI szüleinket egy bizonyos szintig, és magunkat is, azonban látnunk kell, ha „egészséges” lelkű emberként, akarunk élni, és a gyerekeink „lelki puttonyát” sem akarjuk telepakolni újabb és újabb terhekkel, akkor túl kell tudni látni/ túl kell tudni nőni szüleinken, és időnként saját magunkon is.

A szülő és a gyerek mindig TÜKRE lesz egymásnak. Azonban időnként érdemes használni ezt a tükröt, még ha fáj is, mert mindkettőnek megvan a maga IGAZSÁGA. A szülő bölcsessége, a gyerek naivsága mindig hordozhat olyan értékes felismeréseket/tartalmat, amit meghallva többek lehetünk.

Teljes szívemből SZERETEM anyukámat, és bár tudom, soha sem leszek olyan lánya, mint amilyet elképzelt magának, és azt is tudom, hogy mennyi mindent csinálhatott volna másképp, mégis őszintén TISZTELEM azt, amiből ő építkezett.  Messze túlmutat azon, amit a saját szüleitől kapott, így mindenképpen csak hálás lehetek azért, amilyen emberré LETTEM.

Hogy milyen mikor a férjem a párom, a társam és a munkatársam is?

Illés-Tóth Anna írása

A férjemmel 30 éve ismerjük egymást, nagyon gyorsan tudtunk kapcsolódni egymáshoz, édes egyetértés volt köztünk mindenben, érzelmekben, filozófiában, irodalomban, hitben, szárnyaltunk együtt, mindig tudtuk egymást feljebb vinni, mint két héja madár, míg meg nem érkezett hozzánk az első gólyamadár..

Akkor hihetetlen gyorsan ÁTALAKULTUNK szülőtárssá, és hordtuk felváltva az eledelt, a tátogó csőrökbe. Ez nekünk, sikeresnek és örömtelinek bizonyult, és hamarosan újabb és újabb gólyamadarak érkeztek, nagy örömünkre, és a közös feladatok csak nőttek és nőttek…

Ezek a közös feladatok kiegészültek a közösség szolgálatával, melyek szintén azt mutatták, hogy mi remek munkatársak vagyunk egymásnak. Kis cég voltunk mi ketten, de meglepően hatékonyak, rugalmasak és alkalmazkodók. E nélkül nem lehetett volna a 9. gyermekig “kibírni”.

Aztán maradtak a munkák, maradtak a feladatok, de kezdtük ELFELEJTENI milyen is volt még annak idején könnyen, és légiesen kapcsolódni, csak úgy teher és feladat nélkül.

Elkezdtünk tanulni a családterápiát és rácsodálkoztunk, hogy mennyire tudatosan lehet ezt csinálni , mennyi minden mellett elsétálunk nap, mint nap. A RÁCSODÁLKOZÁS időszaka volt ez, és a nagy VÁLTOZÁSOK évei.

Ez megerősített minket abban, hogy a munkatársi kapcsolatunkat folytatni kell a párkapcsolat mellett, mert együtt jobb, eredményesebb. Persze ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk, hiszen köztünk is zajlanak a napi viták, a női férfi dinamika, a hatalmi harcok az összes többi párhoz hasonlóan. Ezt a tudásunkat, tapasztalatunkat a párok rendelkezésére bocsájtjuk, mint egy bányát, ahonnan mindig tudunk felhozni valami drágakövet, vagy szenet.

Mert ugyanolyanok vagyunk, mint a többi pár, csak kicsit több tapasztalattal, mert ugyanúgy küzdünk a kapcsolatunkért, mint a többiek, és ugyanúgy keressük a boldogságot, mint az összes házas.

Együtt hallgatjuk a párokat a terápiában, más-más inger, gondolat indul bennünk, másra figyelünk fel, és akkor meglepő összhangban, egymást kiegészítve szólaltatjuk meg érzéseinket.  A pároknak egy KÖZÖS TÜKRÖT MUTATUNK, a női és férfi oldalt, érzelmet, és értelmet egyszerre.

Mindig rá kel döbbenünk, hogy nem csak mi tanítjuk, vezetjük a párokat, hanem ők is minket, éppen olyan témát hoznak, ami nekünk is megoldandó, éppen olyan vitákat, amit mi is lejátszunk. Így válnak ők a mi segítőnkké, így tükrözzük egymást kölcsönösen.

Szép a munkánkban, mikor a végén fáradtan egymásra mosolygunk, TE is ugyanarra gondoltál? Neked is ugyanaz az emlék jutott eszedbe?

Ilyenkor szakemberi minőségünkből újra egymásra figyelő, egymást kereső, SZERETŐ pár leszünk, aki rácsodálkozik úgy, mint régen, a közös érzésekre, filozófiára, művészetre, és megérzésekre…

Az első 6 hét, hogy HAT

Kosztolányi Anna Róza írása

A gyermekágyas időszakot, az első 6 hetet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha kapnál 6 hetet, hogy megtanulj kínaiul. Ugye milyen furcsán hangzik? De hát az lehetetlen! Tegyük fel, hogy az tényleg lehetetlen, hogy mesterfokon beszéljünk kínaiul, de az alapvizsgát 6 hét múlva le kell tennünk.

Ez egy nagyon intenzív időszak érzelmileg, fizikailag és lelkileg is.

Rengeteg bennünk a kérdés. Mit, hogy kell csinálni? Hogy és hányszor fürdessek? Mikor és mennyit szoptassak? Eközben mi történik a háztartással?

Vajon, ha 6 hét múlva vizsgáznunk kéne, akkor érdekelne minket a háztartás, a főzés, mosás, takarítás? Nem hinnem! Engem legalábbis biztos, hogy nem.

Tudjátok mi ez a vizsga?

A bizalom vizsgája.

Ha átmegyünk, akkor körülbelül 6 hét után alakul ki az újszülöttekben egy olyan bizalmi szint, hogy mernek nyitni a világ felé, elkezdenek jobban és nyugodtabban aludni, érdeklődőbbek.

Addig nagyon gyakran akarnak a szülőkkel kapcsolódni, sokat akarnak szopizni, mivel bent az anyaméhben egy folyamatos ellátást kaptak a köldökzsinóron keresztül, nem könnyű nekik megtanulni, hogy most csak időnként kapnak enni, inni, szeretetet, törődést.

Hirtelen kint találják magukat és éreznek hideget, meleget, éhséget, szomjúságot, félelmet, egyedüllétet. Ez egyáltalán nem könnyű időszak, legyünk türelmesek, velük is és magunkkal is! Ne erőltessünk rá semmit!

A kisbabák nem tudják, miért kell néha megfürdeni és mi értelme folyton öltözködni és miért adnak rá a szülők kényelmetlen ruhadarabokat, főleg pelenkát, amibe utána még valami furcsa nedves dolog is bele kerül, ami nagyon idegesítő lehet. Azt sem értik, hogy miért kell az anyukájuk nélkül aludniuk, nagyon gyakran ébrednek, mert nincs az a meleg szoros ölelés, amit bent örökké megkaptak. Néha már attól is megnyugszanak, ha a szülők illatát megérzik.

Ha a jelzéseit megértjük és megfelelően válaszolunk, azaz megtanulunk az ő nyelvén beszélni, akkor sokkal gördülékenyebben fog menni a továbbiakban az együttműködés. Nyilván az első nyelvet a legnehezebb megtanulni, és utána már kicsit könnyebb belerázódni, a kistesó érkezésekor.

Ez a vizsga azért nagyon fontos, mert ez utána az egész életre meghatározza a gyerekek biztonság érzetét.

A gyerekekben már ilyenkor kialakul a fontos vagyok érzés.

“Értik, amit mondok?Figyelnek, rám? Fontos vagyok? Kapok választ a kérdéseimre, bajaimra?”

A hordozókendőt azért használják szerte a világon nagyon nagy szeretettel, mert az egy nagyon hasonló érzést nyújt a babáknak, ahhoz, amit az anyaméhben érezhettek.

De ezt a feladatot az első hat hétben, de legalább az első 4 hétben nyugodtan adjuk át az apukának, hogy neki is sikerüljön összehangolódni az újszülöttel, és mi megfelelően tudjunk regenerálódni a szülés utáni sérüléseinkből. Az igény szerinti szoptatás az első időszakban kifejezetten fontos, hogy utána saját magának kialakíthasson, egy számára megfelelő életritmust, és megfelelő tápanyaghoz, immunanyaghoz jusson. A szoptatásra nyugodtan gondolhatunk úgy, mint egy védőoltásra, ha úgy gondolunk rá, eszünkbe jutna bármikor is nem adni belőle a gyermekünknek? Hogy megfelelő védelmet kapjon a környezetéből érkező hatásokra, az igény szerinti szoptatásra van szüksége.

Az első hat hétben nagyon fontos feladatunk, hogy minden másodlagos, és a kisbabánk jelzéseire adott válasz az elsődleges.

Nyugodtan kérjünk segítséget! Nyugodtan rendeljünk ételt, vagy fagyasszunk le előre jó sok adagot! Nyugodtan szóljunk a barátoknak, nagyszülőknek, szomszédoknak, hogy vigyék el a nagyobb gyerekeket egy sétára, egy játszóterezésre. Nyugodtan merjünk a saját belső megérzéseinkre hallgatni a sok ellentmondó tanács helyett. Hívjatok valakit, aki segít kitakarítani, aki bevásárol, és aki kimos, kitereget helyettetek! Gondoljatok a vizsgára!! Higgyétek el, megéri!

Ha nem tudod, kihez fordulj, írj nyugodtan!