Egymásra figyelés

Kosztolányi Anna Róza írása

Kiskorom óta foglalkozok gyerekekkel, mivel 6 kisebb testvérem van, mindig volt kit pelenkázni, altatni, etetni, beszélni és járni tanítani. Nagyon szeretem a gyerekek közelségét, számomra ez jelenti a legmegnyugtatóbb érzést.

Mikor elköltöztem otthonról érettségi után és munkát kerestem, sok munkahely kipróbálása után a gyerekvigyázás tűnt a legkézenfekvőbbnek. Több család is beengedett az életébe és ezt mai napig mindegyiknek nagyon köszönöm, sokat tanultam tőlük. Az egyik család, akihez napi szinten kellett járnom, szinte a második családommá vált, nagyon megszerettem őket. Ott 2 kisfiúra kellett vigyáznom. Oviba vinni a nagyot, bevásárolni, altatni a kicsit, ebédet főzni, játszótérre járni, takarítani, hát ilyen anyukás dolgok voltak a feladatok.

Közben egyetemre jártam és arra jutottam, hogy mielőtt a saját gyerekem megszületik, jó lenne egy kis szünet, hogy felkészüljek lélekben a saját babámra. Fél év múlva várandós lettem.

Nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok anyaként, de azért értek meglepetések.

Amikor még vártuk a kis Boldizsárt, nagyon sokan mondták, hogy készüljünk fel, aludjunk előre, mert ha megszületik, nem alszunk soha többé. Örökre elbúcsúzhatunk mindentől, amit szeretünk, a barátainktól, a hobbijainktól, egymástól és persze a szextől is.

Már vártam, hogy Boldi megérkezzen, mert teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy ez nem így van.

Mi kilencen vagyunk testvérek, de nem igazán tapasztaltunk ilyet, hogy anyáék így érezték volta. Persze nekik is volt, hogy elegük volt, nem aludtak, fáradtak és kimerültek voltak, de nem ez volt az általános érzésük.

Sokat találkoztak a barátaikkal, otthon jógáztak, anya futni járt néha, sokat sétáltunk, túráztunk, és ők kettesben is minél több időt próbáltak meg eltölteni.

Egy nagyon fontos dolgot tanultunk meg tőlük:

Az első helyen mindig a férj/feleség áll, és csak utána a gyerekek.

A szüleim a mai napig eljárnak randizni. És nem csak azért, mert megtalálták életük szerelmét és nagyon nagy szerencséjük van, és ilyen csak egy van az életben. Hanem azért, mert mindig fordítottak időt egymásra, bár hányan voltunk és megpróbálták újra és újra felkelteni egymás érdeklődését.

Persze ehhez az is kellett, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre. Sokszor segítettek a barátok, testvérek, keresztszülők, de azért mindig nem lehetett rájuk bízni a családot, főleg miután az egyik nagybácsi kijelentette, hogy mi már annyian vagyunk, hogy nekünk már senki sem örül. Hát van benne valami…

Amíg falun laktunk, addig a falubeliek, amikor meg városba költöztünk, akkor ott kerestünk valakit, aki segít, akár a rendrakásban, mosásban vagy a gyerekvigyázásban. De legbiztosabban mi voltunk ott egymásnak és a legtöbbször mi vigyáztunk a „kicsikre”.

Én meg a húgom elég hamar anya jobb kezei lettünk. Mindent nagyon hamar megtanultunk. Főzni, mosni, takarítani, egymásra vigyázni. Anya mindenbe bevont minket, és ennek mi nagyon örültünk.

Hát valljuk be őszintén, a házunk soha nem volt patyolat tisztaságú, maximum, ha két takarítónő jött és tavaszi nagytakarítást tartottunk 5-en, akkor még fél óráig rend volt. Szóval nálunk nem arról szólt az élet, hogy legyen rend örökké.

Sokszor vigyáztam a tesóimra és vittem egyedül a háztartást. Rendrakás, bevásárlás, ami nem 5 zsömlét jelentett, 9 emberre főzés és iskola-óvoda menedzselés. Mindenkinek házi írás és szendvics készítés. Nagyon élveztem ezt már 15 éves koromban is, bár rohadt nehéz volt, de olyan büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni.

Volt olyan idő, amikor dühös voltam anyáékra, hogy nekem nem ez lett volna a feladatom, de most, hogy látom, hogy ebből mennyi előnyöm származik, rettentően örülök neki, hogy ezeket megtanultam.

Mindig azt gondoltam, amíg még otthon éltem, hogy:

Te jó ég, hogy nem lehet rendet tartani, ez csak logisztika kérdése, és egyébként is, ha rendesen ki lennének osztva a feladatok, akkor egyáltalán nem lenne ilyen káosz.”

Na, hát most két gyerekem van, de egyáltalán nincs mindig rend, és kezdek nagyon hasonlítani anyukámra, abban az értelemben, hogy a rendnél sokkal fontosabb, hogy egymással foglalkozzunk, beszélgessünk és figyeljünk a másikra. De legjobban a férjemmel kell összhangban működnünk ahhoz, hogy ők is boldogok legyenek.

A nyuszika, a projekció, a projektív identifikáció

Tóth András írása

Párterápiák során – de ha őszinte vagyok a saját életemben is – gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a kapcsolatokban az egyik vagy másik fél közöl vagy tulajdonít valamit, amit a terápiás szabályok szerint végig kell hallgatni egymástól, a figyelő fél pedig, mintha darázs csípné meg úgy reagál és utasítja el azt, amit hall, mondva, hogy: „ez nem is én vagyok, akiről beszélsz!”

Ismerik a viccet, hogy a nyuszika elmegy a medvéhez, hogy elkérje a fűnyírót. Miközben megy, morfondírozik magában, hogy ez a bunkó medve nem fogja odeadni a fűnyírót. Azért mégis megy tovább, hogy elkérje, de mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy ismeri jól, ez a szemét medve nem fogja odaadni a fűnyírót.

Azért csak megy tovább, de egyre feszültebb és idegesebb, sőt dühös lesz, míg végül megérkezik a medvéhez, bekopog, kijön a medve és a nyuszika hirtelen rákiált a medvére: „Tudod, hogy kinek kell a hülye fűnyíród te bunkó medve!” és sarkon fordulva elfut.

A vicc elcsépelt és talán már sokat vesztett a patinájából és talán fel lehetne dobni egy kis trágársággal, mégis valami fontosat üzen nekünk. Kapcsolatainkban sokszor vagyunk olyanok, mint a vicc nyuszikája.

Most pedig jöjjön egy kis szakmai ismeret, hogy a viccet feldobjuk egy kicsit és talán közelebb kerülünk a projekció és a projektív identifikáció fogalmához.

A projekció jelentése szó szerinti fordításban „vetület” „vetítés” egy lélektani jelenség, amit egyszerűen úgy szoktunk megnevezni, hogy kivetítés. A pszichoanalízis terminológiájában arra vonatkozik, hogy saját elfogadhatatlan tudattartalmainkat „átruházzuk” valaki másra, amikor saját vágyainkat kivetítjük másba. Ez egy olyan elhárító mechanizmus, amellyel az emberek úgy védik meg magukat saját nemkívánatos tulajdonságaik, érzéseink, szándékaik tudatosulásától, hogy másoknak tulajdonítják azokat.  Úgy is mondhatnánk, hogy a saját hibánkat, elfojtott, vagy fel nem ismert érzéseit a másokra vetítjük ki vagy másokban véljük megtalálni. Attól idegenkedünk a másik emberben, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Ha elrugaszkodunk a szakmától, akkor bibliából vett közmondással azt is mondhatnánk: „más szemében a szálkát, de sajátjában a gerendát sem veszi észre”.

A projekciótól átitatott énkép olyan világot hoz létre, amelybe az ember nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is teljesen beágyazódik, bizonyos mértékben össze is olvad vele. Ennek a világnak sohasem az ura, hanem csak egy része.

Például az éretlen szerelem a projekció révén erősen idealizál és, ahogy mondják “vakká tesz” a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a másik valódi egyéniségét szeretik, hanem a róla alkotott idealizált, mégis nem egészen valós képet.

Ha egy anya a maga tekintélyével, autoritásával azt mondja a kis gyerekének egy lényről, hogy “csúnya, szőrös állat” a projekciós mezőben a gyerek ezt belsővé teszi még akkor is, ha értelmével később ezt elutasítja.

A saját szülővel való megoldatlan problémák, az önértékelési zavarok, vagy a pár két tagja közt fennálló érzelmi szakadék gyakran projekciót hívhat elő.

Miután kicsit megismerkedtünk a projekció fogalmával folytassuk egy másik bonyolult fogalom megértésével a projektív identifikációval.

A fogalom Melanie Kleintől származik, aki a „tárgykapcsolati” elmélete során alkotta meg.  A projektív identifikáció gyakran előkerül, ha terápiáról beszélünk. Ilyenkor a terapeuta olyan érzést él meg, amely valójában nem is hozzá, hanem a klienshez tartozik, aki viszont az adott érzést – valamilyen okból – nem éli meg, és azt „belehelyezi” a terapeutába. Ez a dinamizmus nem csak a terápiás kapcsolatban ismerős, hanem sokféle élethelyzetben megtörténhet velünk: családunkban, munkahelyünkön vagy gyermekekkel foglalkozva is akaratlanul átérezhetjük, amit a másik érez. A szakmai jegyzetekben azt olvassuk, hogy a „projektív identifikáció egy pszichológiai folyamat, amely egyszerre egy elhárító, énvédő mechanizmus, egy kommunikációs eszköz, a tárgyi kapcsolat primitív formája és a pszichológiai változások egy útja.

A projektív identifikáció funkciói már csecsemőkorban kialakulnak. A csecsemő közvetlen környezetével kísérletezik, majd tapasztalatai alapján alakul ki, hogyan fog később kommunikálni.”

Megpróbálom ezt példákkal ezt érzékeltetni. Vegyünk egy szülőt. Lehetünk mi magunk is. Néha „meg tudnánk ölni” a lusta gyerekünket, mert nem csinálta meg a házi feladatot, vagy kerüli az iskolát. Mégis ki mérges kire? Lehet, hogy a gyerek nem tudja kifejezni a szülője iránti haragját, ezt áthelyezi a szülőbe és a szülő lesz dühös, haragos. A feszültség, a düh pedig egyre nő a szülőben, de lehet, hogy nem is tudja miért mérges a gyerekére.

Tulajdonképpen egyfolytában mások érzéseinek a befogadói vagyunk.

Ha szülőként, oktatóként és terapeutaként folyamatos elégedetlenséget élünk meg – még akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek, és nem felelhetünk meg mindenkinek –, akkor könnyen lehet, hogy gyermekünk, tanítványunk, kliensünk saját elégtelenségérzetét vetítette belénk.

Már az is nagy fejlődés számunkra, ha felismerjük saját és ránk irányuló projekciókat és, hogy mikor kerülünk abba a helyzetbe, hogy mi hozzuk saját projekcióinkkal hátrányos helyzetbe magunkat.

Köszönjük nyuszika és persze bunkó medve!