Beküldve:

Miért coach, miért mediátor?

Mácsik Mónika írása

Piackutatást végeztem így néhány szívemnek kedves családtagnak, barátnak, kollégának, ismerősnek elküldtem egy 13 kérdésből álló kérdőívet. Elsősorban arra kerestem a választ, hogy mennyire ismert ez a két fogalom (coaching, mediáció), illetve, hogy milyen gondolatok, érzések fogalmazódnak ezzel kapcsolatban a kérdőívet kitöltők fejében.

Szeretném veletek megosztani tapasztalataimat.

Első, amit elmondanék, hogy mennyire jó érzés volt látni, a nagy létszámú kitöltést. (30-ból 21 válasz érkezett) amiért ezúton is nagyon hálás vagyok, köszönet érte Nektek!!! Nagyon-nagyon jó érzés megélni, hogy időt szántatok a kérdőívre!

A válaszadók közel 67%-a ismeri a coaching fogalmát, és 52% van tisztában azzal, hogy mit csinál egy mediátor. Arra gondoltam, kicsit feltornászom ezeket a százalékokat és megosztom veletek én magam mikor venném igénybe e két szolgáltatást, remélve, hogy ez segít jobban szemléltetni a két fogalom lényegét.

Személy szerint én coachhoz fordulnék, ha úgy érzeném, hogy már kb. fél éve nem tudok megbirkózni egy döntéssel, ha már annyira feszítene ez a döntési helyzet, hogy már aludni sem tudnék, és a munkámban is zavarna. Amikor már annyira beszűkülne a gondolkodásom, hogy érezném, ugyan azokat a köröket futom csak magamban, így jó volna egy tőlem független gondolkodás, aki egy másik nézőpontot tud adni egy gondolatmenetben. Lehet ilyen döntési helyzet, például egy párkapcsolati probléma, munkahelyi dilemma, önismereti kérdés, kommunikációs nehézség, vagy csak azt érzeném, hogy hiányzik valami az életemből. Nem pszichológushoz, vagy terápiába mennék, mert nem a múlt feldolgozásával szeretnék foglalkozni, hanem a jelenre és a jövőre koncentrálva szeretném a saját válaszaimat megtalálni a coach segítségével. Aztán elképzelhető, hogy olyan problémára lelnék, hogy a coach maga javasolja a pszichológust, de mivel nekem csak egy megoldandó problémám van, így úgy gondolom, hogy egy maximum 10 alkalmas találkozás megoldás lehet számomra.

Mediátorhoz akkor mennék, ha egy olyan konfliktusban lennék (bárkivel) – legyen az egy párkapcsolat, barát, férj, kolléga, szomszéd, kamasz gyerek – ahol már az észérvek régen nem hallatszanak meg, amikor már csak a saját érdekeit próbálja mindkét fél képviselni, és nem halljuk meg egymást, vagy amikor már csak arra tudunk gondolni, hogy biztosan bántani akarja egyik a másikat a mondataival. Mediátorhoz mennék, mert tudom, hogy fontos számomra a kapcsolat, mert az illetőt kedvelem, szeretem, vagy fontos nekem, vagy mert közös gyerekek miatt egy életre össze vagyunk kötve, vagy mert együtt kell dolgozunk hosszú távon és mindenképpen megoldást kell találni az együttműködésre. Ezekben az esetekben egy független, semleges, pártatlan harmadik személy tud közvetíteni közöttünk, hogy visszataláljunk a konfliktus valódi okához, hogy képessé váljunk kifejezni saját érzéseinket, szükségleteinket, érdekeinket úgy hogy az meghallgatásra találjon, és olyan megállapodás szülessen a végén, ami mindkettőnk megelégedésére szolgál.

Szóval, ha úgy érzed, hónapok-évek mennek el az életedből egy döntés meghozatalával, vagy néhány külső-belső konfliktus megoldására, akkor szerintem ne habozz igénybe venni egy coachot, vagy mediátort, mert bár pillanatnyilag soknak tűnik azaz összeg, amit alkalmanként ki kell fizetni, de számtalan álmatlan éjszakától, aggodalomtól, dühtől, stressztől menthet meg úgy, hogy tudod, nem terápiába jársz, nem kell megküzdeni komolyabb lelki folyamatokkal, csak annyival, ami a jelen helyzet megkíván, és tudod nem töltesz vele éveket, hiszen, maximum 10 alkalom.

Milyen legyen egy jó coach/mediátor?

  • empatikus, megbízható, határozott,
  • fiatalos, dinamikus, magabiztos,
  • szimpatikus, időben rugalmas,
  • nyitott, türelmes, tapasztalt,
  • hiteles, elfogadó,
  • árban elérhető, szakmailag képzett és még sorolhatnánk, hiszen mindenkinek más és más az igénye.

Véleményem szerint a felsoroltak mind nagyon fontos külső-belső tényezők, de ami a legfontosabb, hogy legyen meg a kliens és coach/mediátor közötti jó értelemben vett kémia, szimpátia, ami alapja egy hatékony együttműködésnek.

És mi az, amit hozhat egy jó coaching, vagy mediáció?

  • békét,
  • kölcsönös megértést,
  • tisztább kommunikációt,
  • szemléletváltást a hozott témában,
  • új élethelyzetet,
  • egy elakadáson való továbblépést,
  • döntést,
  • önismeretet,
  • nyugodtabb éjszakákat.

És a hozott témáktól függően még sorolhatnánk… 🙂

Így ha úgy érzed,

„úgy sem tud segíteni”

„majd én azt tudom”

„úgy sem értene meg”

„hosszú lenne elmagyarázni”

Akkor tudd, hogy létezik két olyan szakma, mely nem helyetted, hanem veled együtt segít megoldani azt a kérdést, amivel felkerested, biztonságos légkört teremtve megértéssel, empátiával meghallgat és odafigyel rád, kölcsönös megértést, és békét hozhat az életedben és nem kell éveket várni a megoldás megtalálását hozó megkönnyebbülés érzésére.

Beküldve:

Mire van szükségem?

Mácsik Mónika írása

Életünk során személyes és társas konfliktusaink jelentős része abból adódik, hogy mi magunk számára sem vagyunk képesek megfogalmazni, hogy voltaképpen mire is van szükségünk, mik a vágyaink és elképzeléseink. Éveken keresztül elvárjuk társunktól, szüleinktől, testvérünktől, barátainktól, főnökeinktől, hogy találják ki és valósítsák meg azokat. És ha véletlenül ez sikertelen lenne, akkor hopp már is ott van a konfliktus.

Ismerős a helyzet,

amikor kinyitod a hűtőt pedig nem is vagy éhes és felfalod az egész tábla csokoládét, amit ott találsz?

amikor egy anya kétségbeesésében a kiabálást választja a gyerekeivel egy probléma megoldására?

amikor egy férj házasságának egy nehéz időszakában a félrelépést választja?

Vajon a fenti helyzetekben megfogalmazódik-e bennük valójában, hogy mire volna igazán szükségük?

Tényleg megkívántam a csokoládét, vagy kényeztetésre vágyom?

Tényleg a koszos ruha helye a fontos, vagy a férjem segítsége hiányzik a gyereknevelésben?

Tényleg csak az alkalmi sexre vágyom, vagy magányos vagyok a házasságomban?

Szükségleteink, vágyaink felismerése, megfogalmazása és kimondásának képessége rendkívül nagy erővel hat saját magunk és társas környezetünk számára, hiszen megkímél minket és őket számtalan parttalan vitától, és konfliktustól.

Senki, de senki nem született gondolatolvasóként még mi sem, ezzel a felismeréssel érdemes magunkba fordulni és látni másokat. Feltérképezni azt, hogy egy adott helyzetben, mi magunk, hogy vagyunk (félünk, dühöngünk, vagy boldogok vagyunk, stb.).  Ezután azt felismerni mi a szükségletünk, szándékunk, vágyunk, kérésünk (megoldást találni, bántani, felelősséget vállalni, stb.). És ha mindezt megfelelően én üzenetekkel kommunikálni is tudjuk, akkor valójában adtunk magunk és környezetünk számára is egy kulcsot ahhoz, hogy megértésre találjunk.

Bátran beismerni és felvállalni magunk számára, hogy ma éppen nem vagyunk jól, nagyon nagy dolog, és ha ezzel tisztában vagyunk, tudjuk, akkor és ott nehezebben fog menni minden.  Talán akkor nem kezdünk bele olyan dolgokba, ami nem kötelező, vagy tisztán látjuk, hogy az adott helyzetben nem fogunk 100%-ot nyújtani, így megkíméljük magunkat az eredménytelenségből adódó szégyenérzettől, vagy az éppen elénk bukkanó személyt egy konfliktustól.

Tudom, nem könnyű feladat felismerni saját érzéseinket, szükségleteinket, ehhez szükségünk van saját érzéseink elfogadására, saját magunk szeretetére, ismeretére…

Hogy ebben mi, vagy ki segíthet?

Önmagunkra való odafigyelés, megértés és türelem. És jól képzett szakemberek: mediátor, coach, tréner, terapeuta.

Beküldve:

Egymásra figyelés

Kosztolányi Anna Róza írása

Kiskorom óta foglalkozok gyerekekkel, mivel 6 kisebb testvérem van, mindig volt kit pelenkázni, altatni, etetni, beszélni és járni tanítani. Nagyon szeretem a gyerekek közelségét, számomra ez jelenti a legmegnyugtatóbb érzést.

Mikor elköltöztem otthonról érettségi után és munkát kerestem, sok munkahely kipróbálása után a gyerekvigyázás tűnt a legkézenfekvőbbnek. Több család is beengedett az életébe és ezt mai napig mindegyiknek nagyon köszönöm, sokat tanultam tőlük. Az egyik család, akihez napi szinten kellett járnom, szinte a második családommá vált, nagyon megszerettem őket. Ott 2 kisfiúra kellett vigyáznom. Oviba vinni a nagyot, bevásárolni, altatni a kicsit, ebédet főzni, játszótérre járni, takarítani, hát ilyen anyukás dolgok voltak a feladatok.

Közben egyetemre jártam és arra jutottam, hogy mielőtt a saját gyerekem megszületik, jó lenne egy kis szünet, hogy felkészüljek lélekben a saját babámra. Fél év múlva várandós lettem.

Nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok anyaként, de azért értek meglepetések.

Amikor még vártuk a kis Boldizsárt, nagyon sokan mondták, hogy készüljünk fel, aludjunk előre, mert ha megszületik, nem alszunk soha többé. Örökre elbúcsúzhatunk mindentől, amit szeretünk, a barátainktól, a hobbijainktól, egymástól és persze a szextől is.

Már vártam, hogy Boldi megérkezzen, mert teljes mértékben meg voltam győződve arról, hogy ez nem így van.

Mi kilencen vagyunk testvérek, de nem igazán tapasztaltunk ilyet, hogy anyáék így érezték volta. Persze nekik is volt, hogy elegük volt, nem aludtak, fáradtak és kimerültek voltak, de nem ez volt az általános érzésük.

Sokat találkoztak a barátaikkal, otthon jógáztak, anya futni járt néha, sokat sétáltunk, túráztunk, és ők kettesben is minél több időt próbáltak meg eltölteni.

Egy nagyon fontos dolgot tanultunk meg tőlük:

Az első helyen mindig a férj/feleség áll, és csak utána a gyerekek.

A szüleim a mai napig eljárnak randizni. És nem csak azért, mert megtalálták életük szerelmét és nagyon nagy szerencséjük van, és ilyen csak egy van az életben. Hanem azért, mert mindig fordítottak időt egymásra, bár hányan voltunk és megpróbálták újra és újra felkelteni egymás érdeklődését.

Persze ehhez az is kellett, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre. Sokszor segítettek a barátok, testvérek, keresztszülők, de azért mindig nem lehetett rájuk bízni a családot, főleg miután az egyik nagybácsi kijelentette, hogy mi már annyian vagyunk, hogy nekünk már senki sem örül. Hát van benne valami…

Amíg falun laktunk, addig a falubeliek, amikor meg városba költöztünk, akkor ott kerestünk valakit, aki segít, akár a rendrakásban, mosásban vagy a gyerekvigyázásban. De legbiztosabban mi voltunk ott egymásnak és a legtöbbször mi vigyáztunk a „kicsikre”.

Én meg a húgom elég hamar anya jobb kezei lettünk. Mindent nagyon hamar megtanultunk. Főzni, mosni, takarítani, egymásra vigyázni. Anya mindenbe bevont minket, és ennek mi nagyon örültünk.

Hát valljuk be őszintén, a házunk soha nem volt patyolat tisztaságú, maximum, ha két takarítónő jött és tavaszi nagytakarítást tartottunk 5-en, akkor még fél óráig rend volt. Szóval nálunk nem arról szólt az élet, hogy legyen rend örökké.

Sokszor vigyáztam a tesóimra és vittem egyedül a háztartást. Rendrakás, bevásárlás, ami nem 5 zsömlét jelentett, 9 emberre főzés és iskola-óvoda menedzselés. Mindenkinek házi írás és szendvics készítés. Nagyon élveztem ezt már 15 éves koromban is, bár rohadt nehéz volt, de olyan büszke voltam magamra, hogy meg tudtam csinálni.

Volt olyan idő, amikor dühös voltam anyáékra, hogy nekem nem ez lett volna a feladatom, de most, hogy látom, hogy ebből mennyi előnyöm származik, rettentően örülök neki, hogy ezeket megtanultam.

Mindig azt gondoltam, amíg még otthon éltem, hogy:

„Te jó ég, hogy nem lehet rendet tartani, ez csak logisztika kérdése, és egyébként is, ha rendesen ki lennének osztva a feladatok, akkor egyáltalán nem lenne ilyen káosz.”

Na, hát most két gyerekem van, de egyáltalán nincs mindig rend, és kezdek nagyon hasonlítani anyukámra, abban az értelemben, hogy a rendnél sokkal fontosabb, hogy egymással foglalkozzunk, beszélgessünk és figyeljünk a másikra. De legjobban a férjemmel kell összhangban működnünk ahhoz, hogy ők is boldogok legyenek.

Beküldve:

A nyuszika, a projekció, a projektív identifikáció

Tóth András írása

Párterápiák során – de ha őszinte vagyok a saját életemben is – gyakran találkozom azzal a jelenséggel, hogy a kapcsolatokban az egyik vagy másik fél közöl vagy tulajdonít valamit, amit a terápiás szabályok szerint végig kell hallgatni egymástól, a figyelő fél pedig, mintha darázs csípné meg úgy reagál és utasítja el azt, amit hall, mondva, hogy: „ez nem is én vagyok, akiről beszélsz!”

Ismerik a viccet, hogy a nyuszika elmegy a medvéhez, hogy elkérje a fűnyírót. Miközben megy, morfondírozik magában, hogy ez a bunkó medve nem fogja odeadni a fűnyírót. Azért mégis megy tovább, hogy elkérje, de mégsem tud szabadulni a gondolattól, hogy ismeri jól, ez a szemét medve nem fogja odaadni a fűnyírót.

Azért csak megy tovább, de egyre feszültebb és idegesebb, sőt dühös lesz, míg végül megérkezik a medvéhez, bekopog, kijön a medve és a nyuszika hirtelen rákiált a medvére: „Tudod, hogy kinek kell a hülye fűnyíród te bunkó medve!” és sarkon fordulva elfut.

A vicc elcsépelt és talán már sokat vesztett a patinájából és talán fel lehetne dobni egy kis trágársággal, mégis valami fontosat üzen nekünk. Kapcsolatainkban sokszor vagyunk olyanok, mint a vicc nyuszikája.

Most pedig jöjjön egy kis szakmai ismeret, hogy a viccet feldobjuk egy kicsit és talán közelebb kerülünk a projekció és a projektív identifikáció fogalmához.

A projekció jelentése szó szerinti fordításban „vetület” „vetítés” egy lélektani jelenség, amit egyszerűen úgy szoktunk megnevezni, hogy kivetítés. A pszichoanalízis terminológiájában arra vonatkozik, hogy saját elfogadhatatlan tudattartalmainkat „átruházzuk” valaki másra, amikor saját vágyainkat kivetítjük másba. Ez egy olyan elhárító mechanizmus, amellyel az emberek úgy védik meg magukat saját nemkívánatos tulajdonságaik, érzéseink, szándékaik tudatosulásától, hogy másoknak tulajdonítják azokat.  Úgy is mondhatnánk, hogy a saját hibánkat, elfojtott, vagy fel nem ismert érzéseit a másokra vetítjük ki vagy másokban véljük megtalálni. Attól idegenkedünk a másik emberben, amit magunkban nem tudunk elfogadni. Ha elrugaszkodunk a szakmától, akkor bibliából vett közmondással azt is mondhatnánk: „más szemében a szálkát, de sajátjában a gerendát sem veszi észre”.

A projekciótól átitatott énkép olyan világot hoz létre, amelybe az ember nemcsak fizikailag, hanem pszichikailag is teljesen beágyazódik, bizonyos mértékben össze is olvad vele. Ennek a világnak sohasem az ura, hanem csak egy része.

Például az éretlen szerelem a projekció révén erősen idealizál és, ahogy mondják “vakká tesz” a partner valódi tulajdonságai iránt. Nem a másik valódi egyéniségét szeretik, hanem a róla alkotott idealizált, mégis nem egészen valós képet.

Ha egy anya a maga tekintélyével, autoritásával azt mondja a kis gyerekének egy lényről, hogy “csúnya, szőrös állat” a projekciós mezőben a gyerek ezt belsővé teszi még akkor is, ha értelmével később ezt elutasítja.

A saját szülővel való megoldatlan problémák, az önértékelési zavarok, vagy a pár két tagja közt fennálló érzelmi szakadék gyakran projekciót hívhat elő.

Miután kicsit megismerkedtünk a projekció fogalmával folytassuk egy másik bonyolult fogalom megértésével a projektív identifikációval.

A fogalom Melanie Kleintől származik, aki a „tárgykapcsolati” elmélete során alkotta meg.  A projektív identifikáció gyakran előkerül, ha terápiáról beszélünk. Ilyenkor a terapeuta olyan érzést él meg, amely valójában nem is hozzá, hanem a klienshez tartozik, aki viszont az adott érzést – valamilyen okból – nem éli meg, és azt „belehelyezi” a terapeutába. Ez a dinamizmus nem csak a terápiás kapcsolatban ismerős, hanem sokféle élethelyzetben megtörténhet velünk: családunkban, munkahelyünkön vagy gyermekekkel foglalkozva is akaratlanul átérezhetjük, amit a másik érez. A szakmai jegyzetekben azt olvassuk, hogy a „projektív identifikáció egy pszichológiai folyamat, amely egyszerre egy elhárító, énvédő mechanizmus, egy kommunikációs eszköz, a tárgyi kapcsolat primitív formája és a pszichológiai változások egy útja.

A projektív identifikáció funkciói már csecsemőkorban kialakulnak. A csecsemő közvetlen környezetével kísérletezik, majd tapasztalatai alapján alakul ki, hogyan fog később kommunikálni.”

Megpróbálom ezt példákkal ezt érzékeltetni. Vegyünk egy szülőt. Lehetünk mi magunk is. Néha „meg tudnánk ölni” a lusta gyerekünket, mert nem csinálta meg a házi feladatot, vagy kerüli az iskolát. Mégis ki mérges kire? Lehet, hogy a gyerek nem tudja kifejezni a szülője iránti haragját, ezt áthelyezi a szülőbe és a szülő lesz dühös, haragos. A feszültség, a düh pedig egyre nő a szülőben, de lehet, hogy nem is tudja miért mérges a gyerekére.

Tulajdonképpen egyfolytában mások érzéseinek a befogadói vagyunk.

Ha szülőként, oktatóként és terapeutaként folyamatos elégedetlenséget élünk meg – még akkor is, ha nem vagyunk tökéletesek, és nem felelhetünk meg mindenkinek –, akkor könnyen lehet, hogy gyermekünk, tanítványunk, kliensünk saját elégtelenségérzetét vetítette belénk.

Már az is nagy fejlődés számunkra, ha felismerjük saját és ránk irányuló projekciókat és, hogy mikor kerülünk abba a helyzetbe, hogy mi hozzuk saját projekcióinkkal hátrányos helyzetbe magunkat.

Köszönjük nyuszika és persze bunkó medve!

Beküldve:

Találd meg a saját utad!

Tóth János Benjamin írása

A szülőkről való leválás nagyon nehéz. De ahhoz, hogy teljesértékű, felelőség teljes felnőtt emberekké váljunk szükséges még akkor is, ha az sok konfliktussal, fájdalommal jár.

Anyagi leválás:

A leválás egy hosszú folyamat.  Amikor elhagyjuk a családi fészket 18 évesen még gyerekként, egyből szembe találjuk magunkat olyan nehézségekkel amire nem voltunk felkészülve. Előtte az anyagi része nem volt kérdés, hogy a szülők kezében van. Ebben a korafelnőtt időszakban egy fontos elem az anyagi függetlenség, anyagi elválás a szülőktől, de ez is egy hosszú folyamat. Elkezdünk tovább tanulni, dolgozni érezzük azt, hogy még szükségünk van olykor szüleink pénzügyi támogatására, ha például egy albérlet, vagy szoba bérléséről van szó, hiszen a magas kiadásokra még nem voltunk felkészülve. Telnek az évek az egyetemen, munkahelyen, és egyre jobban szeretnénk anyagilag függetlenedni. Nem jó 24 évesen is szüleinktől pénzt kérni olyan dolgokra amit szeretnénk megvásárolni. Szüleinknek is nagy teher, hogy még a felnőtt gyereküket is elkell tartaniuk, illetve a gyermeküknek is teher, hogy még nem képes „anyagilag” felnőtt lenni. Ez sokszor vezethet olyan konfliktushoz, ami a bizalmi kapcsolat megromlásához vezethet a szeretett felek között. Fontos tehát, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, és a megfelelő időt arra, hogy kisebb ,nagyobb lépéseket tegyünk anyagi függetlenségünkért. Természetesen a szélsőséges leválások általában súlyos kapcsolati következményekkel járhatnánk. Egy szélsőséges példát említve: 18 évesen a szülők azt mondják, hogy „állj meg a lábadon fiam, felnőtt vagy –(papíron igen-megj.)- mostantól nem támogatunk anyagilag.” Ez egy olyan radikális lépés, ami a fiatal felnőttet annyira megterhelheti, hogy az a szülő-gyermek kapcsolat hosszútávú megromlásához vezethet. Úgy érzi, hogy nem számíthat már többé a szüleire, ezért mindenbe belekell kapaszkodnia, hogy „megálljon”.

Az érzelmi elválás:

 Megszoktuk az otthon melegét, anyukánk húslevesét, a szomszéd fűnyírását, a ház illatát, a dekorációt, anyát, apát, hugit, öcsit. Kiröppenünk, belecsöppenünk egy új környezetbe, esetleg másik városba, másik lakásba stb. Új embereket ismerünk meg, prioritást élveznek az új barátaink, a családunk helyett, inkább egy buliba megyünk el, mint nagymama névnapjára. Úgy gondoljuk, hogy felnőttek vagyunk, és az új, saját életünkkel kell foglalkoznunk. Ez így is van, csak ennek is vannak megfelelő lépései és határai. Olyan finom határok ezek, amikre figyelnünk kell. A családunk az aki mindig ott lesz velünk akármi is történik. Odakell figyelnünk, hogy a megváltozott élethelyzetünk mellett a régi kapcsolati szálakat is ápoljuk megfelelően. A szülők részéről nyitottságra, elfogadásra, figyelemre, bizalomra van szükség ebben az időszakban. Fontos, hogy a felek itt is megtalálják a jó időzítést, az arany középutat. Fontos az új életünk, de a gyökereinktől sem szabad távol lennünk.

Találjuk meg a saját utunkat, ismerkedjünk ebben az időszakban, fedezzünk fel számunkra új helyeket, tanuljunk, figyeljünk a családunkra továbbra is, legyünk segítőkészek, keressük meg a hozzánk illő szakmát, majd munkát. A múltból hozott „csomagjainkat” vigyük magunkkal és gazdálkodjunk vele. A sérelmeinket ismerjük fel és dolgozzunk vele. Mind azért, hogy a folyamat végén érett, tapasztalt felnőtté válhassunk, és valami olyat tudjunk átadni a következő generációnak ami valóságos és értékes.

Forrás:

Anselm Grün, Maria-M Robben: Találd meg a magad útját!

Illetve saját tapasztalatok, gondolatok.

Beküldve:

Édesanyám, és a Lánya

Mácsik Mónika írása

Furcsa KAPCSOLAT a miénk. Bármennyire függetlennek és egészen más embernek érzem magam, mégis a mai napig a lelkem, a szívem egy darabját valahogy még mindig a markában tartja. Pontosan tudja, mit, és mikor kell mondania ahhoz, hogy egy jó adag lelkiismeret furdalást zúdítson a nyakamba. Pedig, minden szerénység nélkül mondhatom, nem vagyok rossz lánya az anyukámnak. És természetesen ennek ellenkezőjét sem gondolom. Rég óta érzem, hogy ez amolyan FIGYELEMFELHÍVÓ szurka-piszka lehet a részéről, csak közben fogalma sincs, hogy időnként mit okoznak a mondatai bennem.

Barátnőmnek sokszor mondogatom, majd ha „öreglányok” leszünk, és én a negyven éves fiaimat képes leszek megríkatni, vagy úgy szíven ütni, ahogyan azt én szoktam kapni időnként, egy péklapáttal térítsen helyre, vagy legalább emlékeztessen, hogy ez nekem mennyire rosszul esett annak idején.

Kislányként, tinédzserként bennem megfogalmazódott (kimondatlan) kérdések felnőtt nőként/anyaként válaszra találtak. Miért volt fáradt mindig? Miért nem tudott sokszor mosolyogni, ha valami vicceset mondtam? Miért nem tudott önfeledten játszani velem ezer teendője mellett? Miért láttam könnyesnek a szemét, ha azt hitte nem látja senki? Miért fájt neki, amikor elfelejtettük anyák napján megköszönteni? Megértettem, miért nem örült a konyhai felszerelésnek karácsonyra és, hogy miért voltak olyan napok, amikor a fal felé fordulva feküdt hosszú órákon keresztül, és olyan nagyon nehezére esett kikelni az ágyból.. és megértettem, miért RAGASZKODOTT annyira a saját anyukájához, miközben, a felét nem kapta vissza annak, amit Ő maga ADOTT.

Mikor elég idősek leszünk ahhoz, hogy rálássunk a saját életünkre, mikor már a realitás szemüvegén keresztül látjuk a szüleinket, akkor jó esélyünk van felismerni, hogy ők is csak annyit tudnak adni magukból, amit (jó esetben) a szüleiktől láttak, vagy amit felnőttként önnön erejükből megtanultak. Annál azonban nem többet! Így óhatatlanul elkövetik a saját maguk hibáit, óhatatlanul sebeznek meg bennünket, sokszor „MARADANDÓ” lelki terheket raknak ránk, amit, ha szerencsénk van felnőttként meg tudunk fogalmazni, és ki tudunk gyógyulni belőle, vagy ha nem, jó eséllyel tovább „örökítjük” saját gyermekeinkre.

Az otthonról hozott minta, persze FELMENTHETI szüleinket egy bizonyos szintig, és magunkat is, azonban látnunk kell, ha „egészséges” lelkű emberként, akarunk élni, és a gyerekeink „lelki puttonyát” sem akarjuk telepakolni újabb és újabb terhekkel, akkor túl kell tudni látni/ túl kell tudni nőni szüleinken, és időnként saját magunkon is.

A szülő és a gyerek mindig TÜKRE lesz egymásnak. Azonban időnként érdemes használni ezt a tükröt, még ha fáj is, mert mindkettőnek megvan a maga IGAZSÁGA. A szülő bölcsessége, a gyerek naivsága mindig hordozhat olyan értékes felismeréseket/tartalmat, amit meghallva többek lehetünk.

Teljes szívemből SZERETEM anyukámat, és bár tudom, soha sem leszek olyan lánya, mint amilyet elképzelt magának, és azt is tudom, hogy mennyi mindent csinálhatott volna másképp, mégis őszintén TISZTELEM azt, amiből ő építkezett.  Messze túlmutat azon, amit a saját szüleitől kapott, így mindenképpen csak hálás lehetek azért, amilyen emberré LETTEM.

Beküldve:

Hogy milyen mikor a férjem a párom, a társam és a munkatársam is?

Illés-Tóth Anna írása

A férjemmel 30 éve ismerjük egymást, nagyon gyorsan tudtunk kapcsolódni egymáshoz, édes egyetértés volt köztünk mindenben, érzelmekben, filozófiában, irodalomban, hitben, szárnyaltunk együtt, mindig tudtuk egymást feljebb vinni, mint két héja madár, míg meg nem érkezett hozzánk az első gólyamadár..

Akkor hihetetlen gyorsan ÁTALAKULTUNK szülőtárssá, és hordtuk felváltva az eledelt, a tátogó csőrökbe. Ez nekünk, sikeresnek és örömtelinek bizonyult, és hamarosan újabb és újabb gólyamadarak érkeztek, nagy örömünkre, és a közös feladatok csak nőttek és nőttek…

Ezek a közös feladatok kiegészültek a közösség szolgálatával, melyek szintén azt mutatták, hogy mi remek munkatársak vagyunk egymásnak. Kis cég voltunk mi ketten, de meglepően hatékonyak, rugalmasak és alkalmazkodók. E nélkül nem lehetett volna a 9. gyermekig “kibírni”.

Aztán maradtak a munkák, maradtak a feladatok, de kezdtük ELFELEJTENI milyen is volt még annak idején könnyen, és légiesen kapcsolódni, csak úgy teher és feladat nélkül.

Elkezdtünk tanulni a családterápiát és rácsodálkoztunk, hogy mennyire tudatosan lehet ezt csinálni , mennyi minden mellett elsétálunk nap, mint nap. A RÁCSODÁLKOZÁS időszaka volt ez, és a nagy VÁLTOZÁSOK évei.

Ez megerősített minket abban, hogy a munkatársi kapcsolatunkat folytatni kell a párkapcsolat mellett, mert együtt jobb, eredményesebb. Persze ez sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk, hiszen köztünk is zajlanak a napi viták, a női férfi dinamika, a hatalmi harcok az összes többi párhoz hasonlóan. Ezt a tudásunkat, tapasztalatunkat a párok rendelkezésére bocsájtjuk, mint egy bányát, ahonnan mindig tudunk felhozni valami drágakövet, vagy szenet.

Mert ugyanolyanok vagyunk, mint a többi pár, csak kicsit több tapasztalattal, mert ugyanúgy küzdünk a kapcsolatunkért, mint a többiek, és ugyanúgy keressük a boldogságot, mint az összes házas.

Együtt hallgatjuk a párokat a terápiában, más-más inger, gondolat indul bennünk, másra figyelünk fel, és akkor meglepő összhangban, egymást kiegészítve szólaltatjuk meg érzéseinket.  A pároknak egy KÖZÖS TÜKRÖT MUTATUNK, a női és férfi oldalt, érzelmet, és értelmet egyszerre.

Mindig rá kel döbbenünk, hogy nem csak mi tanítjuk, vezetjük a párokat, hanem ők is minket, éppen olyan témát hoznak, ami nekünk is megoldandó, éppen olyan vitákat, amit mi is lejátszunk. Így válnak ők a mi segítőnkké, így tükrözzük egymást kölcsönösen.

Szép a munkánkban, mikor a végén fáradtan egymásra mosolygunk, TE is ugyanarra gondoltál? Neked is ugyanaz az emlék jutott eszedbe?

Ilyenkor szakemberi minőségünkből újra egymásra figyelő, egymást kereső, SZERETŐ pár leszünk, aki rácsodálkozik úgy, mint régen, a közös érzésekre, filozófiára, művészetre, és megérzésekre…

Beküldve:

Az első 6 hét, hogy HAT

Kosztolányi Anna Róza írása

A gyermekágyas időszakot, az első 6 hetet ahhoz tudnám hasonlítani, mintha kapnál 6 hetet, hogy megtanulj kínaiul. Ugye milyen furcsán hangzik? De hát az lehetetlen! Tegyük fel, hogy az tényleg lehetetlen, hogy mesterfokon beszéljünk kínaiul, de az alapvizsgát 6 hét múlva le kell tennünk.

Ez egy nagyon intenzív időszak érzelmileg, fizikailag és lelkileg is.

Rengeteg bennünk a kérdés. Mit, hogy kell csinálni? Hogy és hányszor fürdessek? Mikor és mennyit szoptassak? Eközben mi történik a háztartással?

Vajon, ha 6 hét múlva vizsgáznunk kéne, akkor érdekelne minket a háztartás, a főzés, mosás, takarítás? Nem hinnem! Engem legalábbis biztos, hogy nem.

Tudjátok mi ez a vizsga?

A bizalom vizsgája.

Ha átmegyünk, akkor körülbelül 6 hét után alakul ki az újszülöttekben egy olyan bizalmi szint, hogy mernek nyitni a világ felé, elkezdenek jobban és nyugodtabban aludni, érdeklődőbbek.

Addig nagyon gyakran akarnak a szülőkkel kapcsolódni, sokat akarnak szopizni, mivel bent az anyaméhben egy folyamatos ellátást kaptak a köldökzsinóron keresztül, nem könnyű nekik megtanulni, hogy most csak időnként kapnak enni, inni, szeretetet, törődést.

Hirtelen kint találják magukat és éreznek hideget, meleget, éhséget, szomjúságot, félelmet, egyedüllétet. Ez egyáltalán nem könnyű időszak, legyünk türelmesek, velük is és magunkkal is! Ne erőltessünk rá semmit!

A kisbabák nem tudják, miért kell néha megfürdeni és mi értelme folyton öltözködni és miért adnak rá a szülők kényelmetlen ruhadarabokat, főleg pelenkát, amibe utána még valami furcsa nedves dolog is bele kerül, ami nagyon idegesítő lehet. Azt sem értik, hogy miért kell az anyukájuk nélkül aludniuk, nagyon gyakran ébrednek, mert nincs az a meleg szoros ölelés, amit bent örökké megkaptak. Néha már attól is megnyugszanak, ha a szülők illatát megérzik.

Ha a jelzéseit megértjük és megfelelően válaszolunk, azaz megtanulunk az ő nyelvén beszélni, akkor sokkal gördülékenyebben fog menni a továbbiakban az együttműködés. Nyilván az első nyelvet a legnehezebb megtanulni, és utána már kicsit könnyebb belerázódni, a kistesó érkezésekor.

Ez a vizsga azért nagyon fontos, mert ez utána az egész életre meghatározza a gyerekek biztonság érzetét.

A gyerekekben már ilyenkor kialakul a fontos vagyok érzés.

“Értik, amit mondok?Figyelnek, rám? Fontos vagyok? Kapok választ a kérdéseimre, bajaimra?”

A hordozókendőt azért használják szerte a világon nagyon nagy szeretettel, mert az egy nagyon hasonló érzést nyújt a babáknak, ahhoz, amit az anyaméhben érezhettek.

De ezt a feladatot az első hat hétben, de legalább az első 4 hétben nyugodtan adjuk át az apukának, hogy neki is sikerüljön összehangolódni az újszülöttel, és mi megfelelően tudjunk regenerálódni a szülés utáni sérüléseinkből. Az igény szerinti szoptatás az első időszakban kifejezetten fontos, hogy utána saját magának kialakíthasson, egy számára megfelelő életritmust, és megfelelő tápanyaghoz, immunanyaghoz jusson. A szoptatásra nyugodtan gondolhatunk úgy, mint egy védőoltásra, ha úgy gondolunk rá, eszünkbe jutna bármikor is nem adni belőle a gyermekünknek? Hogy megfelelő védelmet kapjon a környezetéből érkező hatásokra, az igény szerinti szoptatásra van szüksége.

Az első hat hétben nagyon fontos feladatunk, hogy minden másodlagos, és a kisbabánk jelzéseire adott válasz az elsődleges.

Nyugodtan kérjünk segítséget! Nyugodtan rendeljünk ételt, vagy fagyasszunk le előre jó sok adagot! Nyugodtan szóljunk a barátoknak, nagyszülőknek, szomszédoknak, hogy vigyék el a nagyobb gyerekeket egy sétára, egy játszóterezésre. Nyugodtan merjünk a saját belső megérzéseinkre hallgatni a sok ellentmondó tanács helyett. Hívjatok valakit, aki segít kitakarítani, aki bevásárol, és aki kimos, kitereget helyettetek! Gondoljatok a vizsgára!! Higgyétek el, megéri!

Ha nem tudod, kihez fordulj, írj nyugodtan!

Beküldve:

Miért fontos az ÖNISMERET?

Mácsik Mónika írása

A válasz egyszerű is lehet, ha csak abból a személyes igényünkből indulunk ki, hogy hogyan várhatjuk el másoktól az elfogadást, a megbecsülést, a szeretve érzését, azt, hogy igazán ISMERJEN bennünket, ha mi saját magunk sem vagyunk tisztában ÖNMAGUNKKAL.

De mi is az ÖNISMERET? „Az önismeret a pszichológiában gyakran használt kifejezés, amely alatt azt értjük, hogy az egyén ismeri saját személyiségének összetevőit, határait és lehetőségeit, betekintése van viselkedésének rugóiba, hátterébe, motívumrendszerébe, és helyesen ítéli meg az emberi kapcsolatokban játszott szerepét, hatását.” [1]

Gondoljunk csak bele, elegendő azt tudnom magamról, hogy mi a kedvenc színem, hogy mi a kedvenc ételem, és hogy milyen zenéket szeretek? Ugye nem! Ez mind hasznos információ magunkról, de csak egy felszíni ismeret a képességeinkről, céljainkról, adottságainkról érdeklődési körünkről. Semmi képen nem ad elegendő információt sem magunk, sem a környezetünknek számára. Nem ad információt arról, hogy milyen vágyak éltetnek, milyen belső motivációk hajtanak, melyek azok a múltbéli történések, amik befolyásolják jelenbéli viselkedésünket, dolgokról kialakított érzéseinket, véleményeinket.

Tisztában lenni magunkkal annyit tesz, hogy tudjuk például alkoholista apa mellett felnőve, milyen démonokkal kell megküzdenünk felnőttként. Vagy megérteni elvált szülők gyermekeként miért olyan nehéz tartós párkapcsolatban élnünk. Vagy egykeként felnőve miért olyan nehéz megosztanunk dolgainkat. És még számtalan hasonló összefüggés, mely a lelkünk mélyén található, és hatással van minden jelenben történő és jövőbeli cselekedeteinkre, kapcsolatainkra.

Az önismeret fejleszthető, számos online önismereti teszt elérhető, annak megismerésére, milyen személyiség típusba tartozom, mi a szeret nyelvem, milyen motiváló erők hajtanak, és még sorolhatnánk. Mélyebb önismeret céljából rendelkezésre állnak az egyéni, vagy csoportos önismereti tanfolyamok, csoportok, pszichodráma, művészet, és táncterápiák, melyek segítségével mélyebb önismeretre tehetünk szert.

„A sikeres önismereti munkához elengedhetetlen önmagunk szeretetteljes elfogadása; a cselekedeteinkért való felelősségvállalás; az önmagunkhoz való őszinteség és az empátia, azaz a másik személy irányában kialakított beleérző, megértő viszonyulás.” [2]

Negyven éves,háromgyermekes anyaként a tapasztalatom az, hogy megfelelő önismeret nélkül – legyen az tudatos fejlődés, vagy az életkorunkból fakadó – féllábú óriásként állunk a világban. Az élet különböző szépségeit, örömeit, valamint kihívásait, nehézségeit, saját magunk ismerete és elfogadása nélkül nehezebb megélnünk.

Éppen ezért, miért ne edzhetnénk úgy a lelkünket és személyiségünket, mint ahogy a testünket szoktuk?

Idézett forrásmunkák

  1. Katalin, K. D. (1998). Bevezetés a pszichológiába. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
  2. Langer Katalin (2008): Karriertervezés – személyiségmarketing, Szent István Egyetem, Gödöllő.
Beküldve:

Segítség, KORTÁRS vagyok!

Tóth János Benjamin írása

Gondolatok egy kortárstól.

Segítséget kérni sokkal nehezebb, mint azt elsőre gondolnánk. Általában azért nem fordulunk szakemberhez, mert szégyelljük a problémáinkat felvállalni, vagy éppen nem ismerjük fel magát a problémát, vagy éppen nem tudjuk kitől kérjünk segítséget. Amikor adott egy akadály, de úgy érezzük, hogy egyedül képtelenek vagyunk megoldani, elfáradtunk, nehézségbe ütköztünk egy ismerős, egy baráttal való társalgás enyhíthet a súlyokon, azonban vannak olyan helyzetek, amikor ez nem elég. Mi is lehetünk felelősek barátainkért, adhatunk tanácsokat, támogathatjuk őket nehéz időszakokban, illetve bátoríthatjuk, hogy igenis kérhet szakembertől segítséget bélyegek nélkül.

Kamasz koromban számtalanszor tapasztaltam, hogy megfelelő háló hiányában (pedagógusok túlterheltsége, szakember hiány, nem kidolgozott programok),- amit csak a későbbi tanulmányaimban tudatosítottam- mennyi olyan szituációba keveredtem, keveredtünk kezdve az egyszerű szóváltások, konfliktusos helyzetekén át a fizikai abúzuson keresztül a súlyosabb esetekig, amelyeket, ha megfelelő tapasztalattal, tudással rendelkeztünk volna, úgy gondolom számtalan szélsőséges esetet kiküszöbölhettünk volna. Az iskolai bántalmazások, traumák egész életünkben elkísérhetnek, ezek azok, amikről senkinek nem beszélhettünk, mert féltünk a következményektől, ezek az erős hatások, olyan későbbi problémákat okozhatnak, amit már az idő haladtával egyre nehezebb lesz feloldani. Éppen ezért ezt szükséges megelőzni. A cél nagyon messze van, de az első lépések lehetnek a segítői szakmák népszerűsítése a kamaszkorúak körében, sztereotípiák, bélyegek csökkentése, eltörlése. A fiatalok bevonása a megoldásokba. Empátia erősítése, fontosságának kiemelése. Társadalmi tudatosság, felelősségvállalás. Önismeret.

Természetesen ezek a valós problémák felismerése nem manapság kezdődtek el, rengetegen próbálkoztak, próbálkoznak az ifjúságot tanítani ezekre a képességekre, számtalan olyan program van, amik ezt segítik elő. – Többek között a kortárs segítő csoportok, a különböző segítő táborok (Damján tábor, Ágota tábora) ahová minden évben rengeteg fiatal önkéntest várnak, a szeretet szolgálatok tevékenységeiben is sok diákkorú részt vesz. – Mind azt mutatják, hogy van hajlandóság a fiatalokban a társadalmi felelőségvállalásra, azonban ez még mindig nincs benne úgymond a „köznyelvben”. Nekem ebből a szempontból szerencsém volt, hiszen mindkét szülőm emberekkel foglalkozik, így már gyerekkorunkban megtapasztaltuk a professzionális segítés miben létét. Ez adott löketet nekem is, hogy társadalomtudományokat hallgassak az egyetemen. Azonban, azt éreztem a korcsoportommal való beszélgetésekkor, hogy nagyon sokan nem tudják, hogy mi is ez az egész, mi a különbség egy terápia, és egy egyéni esetkezelés között, a különféle csoportfoglalkozások, szakemberek sokszínűsége között, mit csinál egy szociológus, szociális munkás, pszichológus, mi a mentálhigiénés, és még sorolhatnám. Többek között ez is motivál, hogy megismertessem a környezetemmel ennek fontosságát.

Összegezvén a leírtakat, azt gondolom, hogy népszerűsíteni kell a segítség kérését, ismertetni a segítői szakmák különféle ágait, elérhetőségeket adni, hogy az adott problémával kihez fordulhatnak segítségért. És merjünk beszélni!

„A békességhez (…) kell egymás tisztelete, nem sok, de egy kicsi kell. Meg a magunk tisztelete. Hát ehhez meg az kell, hogy tudjuk kik vagyunk.” /Esterházy Péter/

Beküldve:

Spiritualitás, Erkölcsösség, Vallásosság

Tóth András írása

Tegnap vezetés közben – sokat ülök autóban és igyekszem felhasználni az időt “én-időként” belső utazásként is – három fogalom kavargott a fejemben: vallásosság, erkölcsösség, spiritualitás. Egy előadás témái voltak. Valahogy egyszerre jelentek meg, szinte láttam a három szót, mint játszadozó majom kölyköket, akik egymás farka után kapkodnak és viháncolva ugrálnak, hol egymás nyakába, hol messze ugorva incselkedtek. Képszerűen láttam, miközben két kamiont kísértem az úton. Próbáltam lexikonszerűen lefordítani, de ez csak kognitív erőlködés volt arra, hogy választ kapjak, mit keresnek itt.

Olyan ez, mint a háromlábú szék, gondoltam, látszólag másról van szó, még sincsenek egymás nélkül. vagy mégis lehet, hogy igen?

Jó, vegyük hát az asszociációkat. Vallásosság, hagyomány, szertartások, vallásgyakorlat, vallásos élet. Templomba járunk, szertartásokat végzünk, medret adunk a hitünknek. Szokásrendszerek, szabályok, keretek, melyekre szükség van, mert megtartanak. Keret a személyes találkozáshoz, mint egy randi vacsora keretei: hely, idő, színház, csokor, gyertya, vacsora, séta, csók…

Az evangélium Krisztusa azt mondja: Egy i betű sem veszhet el a törvényből. Szigorúnak hat, aztán ott az ambivalens kiegyensúlyozás: A szeretet felülírja a törvényt – a szombat megszegése a szeretet miatt… „Ha szomjas az ökröd, vajon nem oldozod el szombaton is?” Még az ökröt is…

Ha már Krisztust említjük, van egy története a vámos és farizeusról – templom, vallásos cselekedet, egy bűnös és egy törvénytisztelő, megvan a szitu. Miért is a bűnös megy haza megigazultan, aki megszegte a törvényt?

Talán, mert ebben az állapotában olyan emberi volt, személyesen tudott az Istenhez fordulni, spirituális lény lett. A farizeus pedig saját jósága páncéljába zárva magát, nem tudott kapcsolódni.

Na, és az Erkölcs? Parancsok, szabályok „tartsd meg a parancsokat!” Mégis, ha követni akarsz, neked több kell! Valami hiányzik!

 „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te, se tedd másokkal!” „Amit szeretnél, hogy veled cselekedjenek; tedd azt te is!” Ezt mind megteheti bárki, valami több kell! Te magad kellesz, a veled való kapcsolat. Erkölcsös a farizeus? Emberi értelemben igen, isteni értelemben nem. Vallásos, de nem erkölcsös, mondhatjuk, mert nem tud szeretni, magával van betelve. Valami hiányzik a kapcsolatból, ő maga! Erkölcsös a vámos? Nem, viszont spirituális, személyes kapcsolatba kerül Istennel a kapcsolati vágy és az irgalom által. A párkapcsolatban is erre vágyunk, az érzelmi bevonódásra, a válaszkészségre, jelen lenni egymás számára.

A spiritualitás személyes, mély szeretetkapcsolat Istennel, aki más kultúrákban nevezhető másként is. Az Isten jelenlétében lenni: „nézem őt és ő néz engem…” Ilyen értelemben a párkapcsolat is spirituális.

Leginkább megfordítanám a sorrendet: Spiritualitás – erkölcsösség – vallásosság

A vallásosság törvényei, szabályai önmagában üresek, segítenek az erkölcsösségben, de nem maga a törvény, hanem a szeretet miatt teszem meg a törvényt, leszek erkölcsös.

Az igazi emberi és a spirituális kapcsolatokban sem szabályokat tartunk be, hanem, belehelyezzük magunkat a kapcsolatba, átengedjük magunkat. Így érthető, hogy „Szeress és tégy, amit akarsz!” (Szent Ágoston)

Lassítok, hazaérkeztem.

Beküldve:

Hogyan legyek BOLDOG?

Illés-Tóth Anna írása

Talán túl sokan hajszoljuk ezt a kérdést. Én azt tapasztaltam, hogy akkor voltam/vagyok boldog, ha bele tudok ereszkedni abba a helyzetbe, ami van, együtt tudok vele úszni, azonosulni. Érdekes módon ez nem függ össze a minden tökéletessel, hanem egy olyan lét élmény, hogy vagyok, és valahogy elfogadottként én is elfogadó vagyok.

Életünkben sokat költöztünk. Egy kis szegény faluban éreztem talán a legboldogabbnak magam: a táj, az egyszerű emberek sorsa annyira megfogott, a gyerekeim növekedése, a csend, a hosszú séták, a templom a dombon, ez mind csodálattal töltött el. Egyáltalán nem éreztem szegénynek magunkat, nem hiányzott semmi. Kevés fizetésből, szerény körülmények között. Nem is hajszoltam túl nagy elvárásokat. Betöltött az, ami van.

Ez egy régi élmény, de még most is ilyen egyszerű dolgoknak tudok örülni. Ahogy az önismeretben elindultam, ezek tudatosultak bennem, és az, hogy a szomorúságomnak, és fájdalmamnak is van helye az életemben, inkább felszabadítóan hatottak. Megismertem a magam életsebeit, a saját hiányaimat, és ezektől lettem ilyen, amilyen most vagyok.

Egyik szerző, Oliver Burkeman szerint boldogabbak lennénk, ha a negatív lehetőségeket is beépítenénk az életünkbe, ha a szenvedésre is felkészülnénk. Ellenméreg című könyvében azt tanácsolja, hogy ne hajszoljuk a boldogság mítoszát kényszeresen, hanem fogadjuk el saját bizonytalanságainkat, hibázásainkat, és építsük be tapasztalataink közé. A boldogság ösvénye nehézségekkel van kikövezve, ezekkel számolni kell, nem behunyt szemmel botorkálni, és mantrázni, hogy nekünk minden jár, és csak nyertesek lehetünk. A veszteségben alázattal kell belátnunk, hogy vannak nálunk nagyobb hatalmak, megtanulhatjuk elfogadni, hogy nincs kontrollunk minden fölött, és gyakorolni az elengedést. Az igazi boldogsághoz a negatív érzéseket meg kell tapasztalni, legalábbis nem kellene annyira elkeseredetten menekülni tőle. A hibázás lehetősége a tanulásunk útja, és ezt kicsi korunktól gyakorolhatjuk, és ismételhetjük, ahelyett, hogy rögtön tökéletes megoldást várnánk magunktól.

Amikor valaki nagyon fél valamitől, és ezért el sem meri kezdeni, pedig vágyik rá, meg szoktam kérdezni, mi a legrosszabb forgatókönyv, ami történhet? Ezt is végig gondolva, átbeszélve már nem tűnik olyan borzasztónak, és talán mégis meg lehet próbálni…már a próba  és cselekvés is boldoggá tesz.

Most éppen azt tesz boldoggá, hogy a gyerekeim felszabadult nevetését hallom, ahogy társasoznak az ebédlőasztalnál, amíg én ezt írom..

Beküldve:

Mindenkinek más okoz boldogságot, és ez így van jól

Kosztolányi Anna Róza – írása

Nem tudok egyszerűen megfelelni. Kinek szeretnék egyáltalán megfelelni?

Magamnak? A férjemnek? A környezetemnek, vagy a szüleimnek?

Nem tudom, de valahogy örökké hajt a megfelelési kényszer. Ha rend és tisztaság van, főztem finomakat netalántán még desszertre is volt időm, akkor a gyerekekkel nem foglalkozok eleget, ha esetleg a gyerekeket is bevontam és együtt főztünk, ami egyébként szuper, akkor a ház néz ki katasztrofálisan. Na, szóval, ha minden megvan, rend, ebéd, bevásárlás, a gyerekekkel játszottam egy jót, és a nap végén még a férjemre is volt időm. Ami nem olyan időt jelent, ami az egymás mellett élést jelenti, hanem tényleg valós figyelemmel fordulok felé és meghallgatom, beszélgetünk és megértjük egymást, akkor nagy valószínűséggel valami kimaradt, a képből.

Hát úgy néz ki, hogy ebből a napból Én maradtam ki.

Az, hogy magammal foglalkozzak.

Természetesen nincsenek nagy elvárásaim, egy kis torna, hogy bírjam a két elég nagyra nőtt kisfiam ide oda emelgetését. Egy kis olvasás, vagy egy szakmai dolog meghallgatása, elolvasása, esetleg egy kismamával való beszélgetés. Ezek mind feltöltenek. A legjobban a férjemmel való randizás tölt fel. 

Arra a véleményre jutottam, hogy a fürdés, délutáni 20 perces pihenő vagy a bevásárlás egyáltalán nem tartozik a magammal való törődésbe, mert ezek csupán az alapszükségletek kielégítései. Szóval, ha esetleg van időm egy kicsit olyan dolgokra, amik feltöltenek, akkor biztos, hogy valami más rovására megy. Akkor vagy nincs rend, vagy ebédet rendeltem, vagy valami.

Lehet, hogy én vagyok a béna és nem tudok úgy működni, mint nagyanyáink, akik örökké ébren voltak és mindenkit mindig kiszolgáltak, mindig rend volt és a kert is makulátlanul volt művelve. Vagy egy teljesen más életfeladatot kaptam a jó Istentől.

Én boldog vagyok, ha a gyerekeimmel vagyok, ha a férjemmel foglalkozok, ha főzök, vagy ha szakmailag fejlődök. Mindenkinek más okoz boldogságot.

Kiskoromban folyton mérges voltam anyára, hogy miért nem bír rendet tartani. És mindig én takarítottam én próbáltam rendezni a dolgokat. Azt gondoltam, hogy na, majd az én háztartásomban patyolat tiszta lesz minden és mindennek meg lesz a helye.

Dolgoztam másoknál is takarítónőként, ami akkor tökéletesen megfelelt és nagyon szerettem csinálni, mert akkor csak az volt a dolgom.

Most viszont, teljesen más helyre került a takarítás, úgy érzem, hogy igazából azt örökké lehetne csinálni és soha nem lenne rend, mert mindig kezdődik előröl, és ha őszinte vagyok magamhoz azt kell, hogy mondjam, hogy nem tesz boldoggá a takarítás, de maga a rend igen. Szóval egy olyan egyensúlyt kell találnom, amivel elégedett lehetek, akkor is, ha nincs minden a helyén.

Beküldve:

Erőt adó közeg

Kosztolányi Anna Róza – írása

Egy nagyon meghatározó élmény történt velem 8 éves koromban. Ott lehettem édesanyám 7. szülésénél, és segíthettem neki. Csodálatos élmény volt. Az illatok, a fények, a zene, a halk suttogás és a meghitt hangulat mai napig egy nagyon élénk emlékként maradt meg. 

Ez onnantól kezdve magával ragadott. Nem is volt kérdés, hogy a 8. és a 9. testvérem születésénél is jelen legyek. Az egyik leggyönyörűbb dolog a világon a szülés. 


Amikor elkezdtem szülésznőnek tanulni, minden erőmmel azon voltam, hogy minél több tudást halmozzak fel. Az egyetemi órákon kívül előadásokra jártam, könyveket olvastam és mindig kérdezősködtem, olyan emberektől, akikre felnézek. 

Aztán az egyetem 3. évének az elején, októberben kiderült, hogy babát várok. 

Hihetetlen volt.

A környezetemben sokan tudták, hogy én úgy szeretnék diplomát szerezni, hogy már legalább egyszer megtapasztaltam saját bőrömön a születés csodáját. 

Elmondhatatlan érzés. De komolyan. 

Kívülről lehet nézni és elképzelni, hogy milyen, de nem olyan. 

Ez egy olyan fizikai- lelki- szellemi összjátékon alapuló természeti csoda, aminél nem elég csak a fizikai, csak a lelki vagy csak a szellemi részét figyelni. 

Anyává válni nem könnyű dolog. 

Ezért van az, hogy minden nőnek más a várandóssága, a terhessége, a szülése és a gyermekágya is. 

Soha nem szabad összehasonlítanunk magunkat másokkal. 

Én én vagyok és senki más nem tud helyettem én lenni.

Ez a szülésnél nagyon így van.

Jobb esetben ott vannak körülöttünk a segítőink, akik mindent megtesznek, hogy könnyítsenek a dolgon és ez nagyon fontos.

A segítő kiválasztása a szüléshez az egyik legfontosabb feladat.

Érezd magad biztonságban mellette. Értse, hogy mit szeretnél, kis jelekből is érzékelje, hogy mennyire legyen jelen. 

Mindenki találja meg a számára legmegfelelőbb embert. 

Igen, talán ezzel szeretném kezdeni a blog írást. 

Mert ez az, amit a szülés után leginkább éreztem, 

bárhol,

bármikor,

bár hányszor lehet csodálatos szülés élményed, ha olyan emberek vesznek körül, akiket szeretsz, akikben bízol és akik tudják, hogy neked mi a jó, akkor is, ha te nem mondasz semmit. 

Beküldve:

Ne félj, érezd az érzést!

Mácsik Mónika írása

Ahogy itt ülök a monitor előtt és azon töprengek, a milliónyi elképzelés közül melyiket kellene éppen papírra vetnem és közben egyre csak azon gondolkodom, hogy vajon mit szólnak, éreznek majd a szeretteim, ha egyszer végre kezükbe vehetik egy írásomat…. Milyen önző dolog mindjárt ezzel kezdeni, NEM? Mindjárt így az elején szeretném begyűjteni az elismerő szavakat, miközben pontosan tudom, hogy mindenki mást és mást gondol majd.

Lesz, akinek nem tetszik, lesz, ki végig sem olvassa, vagy csak az irántam érzett szeretete olvastatja végig, és majd feszengve mondja..”Ó igen, van benned tehetség!” Bevallom, várom már ezeket a perceket, mert szeretem megkavarni kicsit az állóvizet, szeretem az embereket olyan helyzetbe hozni, mikor mérlegre kell tenniük az őszinteségüket a jó modorral szemben. Kicsit megpiszkálni azokat az érzéseket, amiket inkább parkoló pályára teszünk, csak hogy ne fájjon, vagy, hogy megkíméljük magunkat a kellemetlenségektől. Pedig hát, még is miért élünk, ha nem az érzéseinkért? Ha nem azért, hogy érezzük, hogy az érzéseink által ÉLÜNK?!

Zombiként végig élni egy emberöltőt… NEM érezni, NEM bele nézni a másik szemébe, NEM belemondani, hogy „Most olyan nagyon szeretlek!”, hogy szinte szétvet az érzés, vagy NEM elmondani „Annyira elegem van belőled, hogy látni nem bírlak!”. Pedig ezek legtöbbször pillanatnyi érzések csupán, vagy hosszabb ideig is eltarthatnak, de nem ÖRÖKKÉ! Egy örökké tartó szeretet, gyűlölet, a lélek egy fájdalma is csak úgy fenntartható, ha azt folyamatosan tápláljuk, HA nem etetjük, előbb-utóbb elhal, elhalványul, megkopik.

Én személy szerint szeretem az érzéseket, szeretem érezni, hogy érzek, legyen az jó, vagy rossz, érezzék azt irántam, vagy én érezzem valaki iránt, MINDEGY! Csak ÉREZZEM! Semmi sem rosszabb a közönynél, semmi sem bántóbb annál, ha csak legyintenek rám, és már szóra sem méltatnak. Így én azt mondom, hogy bárki bármit is érezzen irántam, az JÓ, mert így-vagy úgy, de számítok NEKI, hatással vagyok rá.

Most például elbizonytalanodtam, vajon érdekel-e bárit is, hogy én mit gondolok a saját érzéseimről, vajon, elindít bárkiben bármit, ha elolvassa, hogy ÉN mit gondolok az érzésekről általában? Ki tudja?

Valamiért úgy érzem, írnom kell, úgy érzem, el kell mondanom Nektek, hogy tudjátok Ti is, tudja az is, aki fél érezni, vagy fél mások felé az érzéseit kifejezni, hogy, mint a szerencsejátékban, így az érzések esetében is IGAZ, „Kockázat nélkül nincs nyereség!”. Ha nem teszed időnként a tálcára a szíved, ha nem viszed a lelkedet kicsit a vásárra, akkor SOHA, de SOHA nem fogod érezni azokat a mélységeket és magaslatokat, amibe eljuthat a lelked, amiért érdemes végigjárni az utad!

Érezni egyébként roppant szórakoztató! Olyan boldognak lenni, hogy hegyeket tudnál mozgatni, vagy olyan szomorúnak lenni, hogy azt hidd, ebbe most biztosan bele fogsz halni, és e kettő között az a milliónyi jó és rossz érzés, amit lehetőséged van átélni, ha megengeded magadnak, miközben tudod, hogy bármit is érezz bármilyen mélyen, vagy magasan, egy BIZTOS, hogy sohasem tart örökké, ezért olyan ÉRTÉKES dolog!

Beküldve:

Ki vagy valójában?

Mácsik Mónika írása

Ha megkérdeznéd tőlem, ki vagy TE valójában, mi dolgod, és mi célod a világban, hogyan éled az életed, és merrefelé tart voltaképpen, MOST éppen tudnám rá a választ. De ezelőtt jó pár évvel, még fogalmam sem volt róla. És őszintén bevallhatom ez a „tudatlanság” kétségbeesetté, bizonytalanná tett az életem minden területén, hosszú-hosszú éveken át.

Néhány évvel ezelőtt automatikusan azt a választ kaptad volna: Egy harmincas évei végén járó felnőtt nő vagyok, három gyerek elcsigázott anyukája, egy nem túl ambiciózus alkalmazott, a nem túl lelkes férj nem túl lelkes felesége. Roppant lehangoló, NEM? Szerintem az! És jó pár évem el is ment rá, hogy e mögött az elcsigázott nő mögött újra megtaláljam magamat, azt a lelkes, kedves, optimista, ambiciózus, élettel teli embert, aki voltam egykor, még fiatal lány koromban.

A keresés évei alatt számtalanszor felmerült bennem a sok ehhez kapcsolódó kérdés, mégis hogyan is tudom így élni a hétköznapokat, hogyan tudom az érdekeimet érvényesíteni, hogyan tudok magamért kiállni, – ha szükséges – hogyan tudom képviselni az akaratomat, ha azt sem tudom mi AZ? Hogyan tudok IRÁNYT ADNI a család életének, a gyerekeim életének miközben magam irányával sem vagyok teljesen tisztában?

Most már tudom, hogy ez egy SORSDÖNTŐ kérdés, melyet újra és újra (a különböző életszakaszaimban) fel KELL (tudni) tenni magamnak és TUDNI kell, vagy legalábbis fel kell ismerni, hogy KERESNI kell a kérdésre a választ, mert e nélkül a válasz nélkül elveszel, – magam bőrén tapasztalva – sokkal sebezhetőbbé, bizonytalanabbá váltam, egyensúly vesztetten léteztem a hétköznapokban.

Egyáltalán nem gondolom, hogy ez egy könnyű folyamat, és sokszor elképzelhető, hogy EGYEDÜL nem is megy. De már az is nagy eredmény, ha az ember FELISMERI, hogy NEM találja a választ, hogy felismeri, LEHET, segítségre van szüksége saját válasza megtalálásában.

Most így utólag azt mondom, ha időben megértem a jeleket, felismerem ezt a BIZONYTALAN érzést, hogy napokon- hónapokon-éveken keresztül azt érzem, hogy nem vagyok a helyemen, hogy nehezen találom meg reggel az okot, hogy kikeljek az ágyból, vagy csak azt veszem észre, hogy a dolgoknak valahogy soha semmi értelme, no, akkor most már tudni fogom, hogy elvesztettem a VÁLASZOMAT! És ideje újra feltenni a kérdést „KI VAGY TE VALÓJÁBAN? MERREFELÉ TARTASZ?”

Fogalmam sincs, HÁNYSZOR kell még ISMÉTELNEM a kérdést magamnak az életem folyamán, de most már legalább tudom, hogy MIKOR kell feltenni, most már tudom, ha egyedül nem találom a választ, akkor van KIHEZ fordulnom!

És ha újra rátalálsz ÖNMAGADRA, azt onnan fogod tudni, hogy már az ébredés is sokkal könnyebb!